Az 1848-49-es szabadságharc hősei előtt tisztelegtünk október 6-án, Hevesen. Gy. Gömöri Ilona főmuzeológus ünnepi köszöntőjét teljes terjedelmében olvashatják az alábbiakban.
“Tisztelt Megemlékezők!
Október 6-án évről évre megállunk egy pillanatra. Megállunk, hogy fejet hajtsunk azok előtt, akik 1848–49-ben a magyar szabadságért és függetlenségért harcoltak, és azok előtt, akik a szabadságharc bukását követő megtorlás áldozataivá váltak.
Ezen a helyen, a pusztacsászi temetőben ez az emlékezés különösen személyes. Nem csupán történelmünk nagy alakjaira gondolunk, hanem azokra a hevesi honvédekre és nemzetőrökre is, akiknek sorsa ehhez a vidékhez, ehhez a földhöz kötődött.
Október 6-a nem véletlenül vált nemzeti gyásznapunkká. Ezen a napon Aradon tizenhárom honvédtisztet végeztek ki. Olyan katonákat, akik származásukban, életútjukban, társadalmi helyzetükben és sokszor még anyanyelvükben is különböztek egymástól. Voltak közöttük magyarok, németek, osztrákok, szerb és horvát származásúak. Voltak főnemesek és polgári családból érkezők, vagyonosak és vagyontalanok, családapák és fiatal katonák. Nem mindenben gondolkodtak egyformán, és nem ugyanaz az út vezette őket a magyar honvédseregbe. Egy azonban összekötötte őket: vállalták a küzdelmet Magyarország szabadságáért, és ezért végül az életükkel fizettek.
Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.
Tizenhárom név. Tizenhárom emberi sors. Több mint másfél évszázada a hűség, a helytállás és az áldozat jelképei.
Ugyanezen a napon Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, Magyarország első felelős miniszterelnökét is. A kivégzésekkel pedig nem ért véget a megtorlás. Börtön, kényszersorozás, vagyonelkobzás és emigráció várt mindazokra, akiket a hatalom felelősnek tartott a forradalomért és a szabadságharcért.
A megtorlás nem csak a történelemkönyvekből ismert nagy neveket érintette. Elért egészen idáig, Heves megyéig, Hevesig és Pusztacsászig is. 1849 nyarán előbb az orosz, majd a császári csapatok szállták meg a megyét. A volt honvédeket megfigyelték, a forradalom résztvevőit számon tartották, sokakat eljárás alá vontak. Heves megyében 179 ember ellen indult hatósági eljárás.
A pusztacsászi emlékhely ezért különleges jelentőségű számunkra. Amikor itt fejet hajtunk, olyan emberekre emlékezünk, akik nem egy távoli történet szereplői voltak. Itt éltek, ezen a vidéken gazdálkodtak, innen indultak el, vagy ide tértek vissza a szabadságharc és a megtorlás megpróbáltatásai után.
Közéjük tartozott Dömötöri Németh Albert nemzetőr őrnagy. Mindössze 29 éves volt, amikor büntetésként közlegénynek sorozták be a császári hadseregbe. Miután hazatérhetett, pusztacsászi birtokán gazdálkodott, később pedig négy cikluson keresztül országgyűlési képviselőként szolgálta hazáját.
Gyöngyösi Petheő János honvédszázados a nagyszombati ütközetben esett fogságba, majd Josefstadtban raboskodott. Szabadulása után ő is Pusztacsászon gazdálkodott.
Runyai Soldos Sándor, Völgyi Lajos és Bereczky Pál a tiszai hadsereg kötelékében harcoltak. Borosjenőnél tették le a fegyvert, majd hazatérve birtokaikon gazdálkodtak, illetve hivatali tisztségeket vállaltak.
És emlékezzünk Bernáthfalvi Bernáth Albertre is, aki mindössze huszonöt éves honvédszázadosként, a fegyverletételt követően a menekülőkkel a Török Birodalom felé indult.
Ha ezekre az emberekre gondolunk, a történelem közelebb kerül hozzánk. Hiszen ők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Volt otthonuk, családjuk, terveik és reményeik. Amikor azonban választaniuk kellett, vállalták mindazt, amit meggyőződésük és kötelességük diktált.Talán éppen ezért fontos, hogy október 6-án arra is emlékezzünk, amiért éltek és amiért vállalták az áldozatot.
A szabadságra. A hazához való hűségre. Arra a meggyőződésre, hogy vannak értékek, amelyek túlmutatnak az egyéni érdekeken.
A szabadságharc katonai értelemben elbukott. A megtorlás kegyetlen volt: embereket végeztek ki, százakat börtönöztek be, ezrek kényszerültek emigrációba. Mégsem sikerült visszaállítani azt a világot, amely 1848 előtt létezett.
A szabadság és a nemzeti függetlenség gondolata tovább élt. Éppen ez mutatja meg október 6-a egyik legfontosabb üzenetét. A hatalom elveheti az ember szabadságát. Elveheti vagyonát, rangját, otthonát, és szélsőséges esetben még az életét is. De vannak eszmék, amelyeket erőszakkal sem lehet eltörölni.
Az aradi vértanúk emléke már közvetlenül kivégzésük után tovább élt. Az emberek felkeresték a vesztőhelyet, őrizték az áldozatok emléktárgyait, dalaikban és verseikben örökítették meg nevüket. Amit a hatalom el akart hallgattatni, azt a nemzet emlékezete őrizte tovább. Amikor összegyűlünk ezen az emlékhelyen, nem egyszerűen egy történelmi eseményre emlékezünk. Egy örökséget veszünk át, felelősséget vállalunk, azért, hogy az utánunk következő nemzedékek is tudják, kik nyugszanak itt, mit jelentett 1848–49.
A múlt akkor marad valóban élő, ha nemcsak a neveket és az évszámokat őrizzük meg, hanem megértjük a mögöttük álló emberi döntéseket is. A bátorságot, amikor félni is lehetett volna. A hűséget, amikor könnyebb lett volna megtagadni korábbi vállalásainkat.A kitartást, amikor már alig maradt remény. És azt a képességet, hogy az ember a saját sorsánál nagyobb közösségért is képes legyen felelősséget vállalni.
Tisztelt Megemlékezők! 177 év telt el az aradi vértanúk kivégzése óta. Azóta nemzedékek születtek és tűntek el, országok és határok változtak, történelmünk újabb és újabb megpróbáltatásokat hozott. Az aradi tizenhármak neve azonban megmaradt. Ahogyan megmaradt azoknak a hevesi honvédeknek és nemzetőröknek az emléke is, akiknek tiszteletére ma itt állunk. Legyen ez a hely nemcsak a múlt emlékhelye, hanem annak jelképe: a szabadság soha nem magától értetődő örökség. Minden nemzedéknek meg kell becsülnie, őriznie kell, és tovább kell adnia. Hajtsunk hát fejet az aradi vértanúk, Batthyány Lajos, a megtorlás valamennyi áldozata, valamint a szabadságharc hevesi honvédei és nemzetőrei előtt. Őrizzük meg nevüket és történetüket. Mert amíg emlékezünk rájuk, addig az az eszme is él, amelyért ők annyit áldoztak: a szabad, független Magyarország eszméje.
Tisztelet a hősöknek!
Dicsőség az aradi vértanúk emlékének!”
Heves – Pusztacsász, 2026. október 6.
Gy. Gömöri Ilona
