A Don-kanyar tragédiája a magyar történelem egyik legnagyobb katonai veresége lett: a veszteségek, a fogságba esett katonák és a háború utáni rehabilitáció kérdése mély nyomot hagyott az ország társadalmi emlékezetében. A Don-kanyar eseményei nem csupán egy csata történetei: egy egész nemzet történelmi traumáját is jelképezik. A magyar 2. hadsereg ottani pusztulása mély sebet hagyott a társadalomban, és a mai napig a háborús emlékezet egyik legfájdalmasabb fejezete maradt.
A Magyar Királyi 2. honvéd hadsereget 1942 tavaszán állították fel, és a második világháború keleti frontjára vezényelték a német hadsereg szövetségeseként. A magyar egységeket eredetileg csak kisebb feladatokra és viszonylag rövid ideig tervezték bevetni, de végül kiépítették védelmi vonalukat a Don folyó mentén, Voronyezs és a környező területek térségében. A harcokban a magyar katonák többsége szakszerű kiképzés nélkül, gyenge felszereléssel vett részt — tüzérség, páncélos támogatás nélkül, gyakran erős ellenséges túlerővel szemben.
1942 novemberében a szovjet hadsereg megindította a „Little Saturn” (Kis Szaturnusz) hadműveletet, ami része volt a sztálingrádi csata elleni párhuzamos támadássorozatnak. Ez az offenzíva áttörte a tengelyhatalmak vonalait a Don és a Chir folyók között. 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg hatalmas támadást indított a Don-kanyarban a magyar védvonal ellen. A magyar csapatok hiányos felszereléssel, hidegben és kimerülten próbálták tartani pozícióikat.
Ellentétben a német parancsnoksággal, amely nem engedélyezett visszavonulást, a magyar egységek körülzáródás veszélyével néztek szembe, miközben a szovjetek többszörös túlerővel és nagyobb tűzerővel rohamoztak.
A szovjet áttörések miatt a magyar frontvonal több helyen is szétrepedt. A magyar egységek közül sokan vagy meghaltak a harcokban, vagy hadifogságba estek, illetve a fagyos viszonyok között nem tudtak visszavonulni.
A magyar 2. hadsereg kezdetben körülbelül 190-207 ezer főt számlált. A veszteségek rendkívül súlyosak voltak: becslések szerint mintegy 100 ezer katona esett el vagy sérült meg, és további több tízezer került fogságba; mindössze körülbelül 40 ezer ember jutott haza. Emellett a körülmények — hideg, élelmiszer- és ruhahiány — is rengeteg ember életét követelték. A katonák gyakran mínusz 30–40 °C-os hidegben harcoltak, ami jelentősen rontotta esélyeiket.
A tragédia okai több tényezőre vezethetők vissza: A már amúgy is alul-felszerelt magyar katonák a rendkívüli hidegben szenvedtek. A szovjetek számbeli és technikai fölényben voltak, miközben a magyar egységek ellátása és utánpótlása elégtelen volt. A német hadvezetés nem engedélyezte a visszavonulást vagy megfelelő tartalékok bevetését.
