A helyi termesztésről kevés történeti értékű forrásanyagunk van. Az bizonyosnak látszik, hogy a XVII. század elején a török által Hevesről kiűzött és a mezőváros északnyugati szögletében, a mai Alatka és Boconád környékén, az ún. Kis-Hevesre költöző magyar lakosság foglalkozott dinnyével. A jobbágyok a szűzföldek megművelése ellenében ötévi adómentességet kaptak.
Később is e homokos területen, a Góbis-halom környékén (a legtöbb forrás Gyolyóbis halomként említi) voltak a legnagyobb dinnyeföldek. 1772-ben megyei közgyűlés foglalkozott az Ürményi Nagy és Szalay családok „golyóbis Halmánál” lévő dinnyeföldjeinek határvitáival.
A dinnyetermelés talán legdicsőbb korszaka a XIX. század közepére esik. A szakértők egymással versengve nemesítenek, csak a sárgadinnyének több mint kétszáz válfaját ismerték már. A mezőgazdasági szaklapokban különösen sok – a termesztést propagáló -publikációjelent meg. Megalakult a Magyar Dinnyész Egylet, mely szorgalmazta új fajták telepítését, megindultak a dinnyeversenyek, a vetélkedés.
A kor egyik legszakavatottabb dinnyésze Szontagh Gusztáv volt, aki „A szenvedelmes dinnyész” című, 1854-ben megjelent művében több, kifejezetten hevesi adatot is közölt. A „Hevesi vér-bélű”-nek nevezett apró fekete magvú, vékony héjú dinnyét már megkülönböztették a hevesi táj többi fajtájától, mint pl. a „Csányi görgő”. Nagy sikerrel termelték a hevesiek a „Pécsy-dinnyét” is, mely nagy tömegű, vastag héjú, nehezen romló fajta volt, így jól bírta a szállítást.
Mi jellemezte ekkor a termelést? A leírások szerint dinnyetermesztésre a hevesiek erdőirtásokat és gyeptöréseket választottak, esetleg olyan földet, amely előtte legalább hat évig legelő volt. Hat-tíz éves forgást tartottak. Tavasszal a földet holdanként osztották fel a parasztok között, akik azt feltörték, a haszonvételért pénzt fizettek a földbirtokosnak, aki a dinnyeszüret után azt visszavette, s a következő években sokkal nagyobb haszonnal termelt búzát és nyári veteményeket, mint a többi földjén.
A legnagyobb dinnyeföldek ekkor is Alatka és a Hercegtag környékén voltak. Adataim szerint itt nemcsak a földesurak, hanem árendások, bérlők is adták további bérletbe a földeket. Dobolási jegyzőkönyveink szerint évente tavasszal történt a dinnyeföldek kidobolása. Ebből az időszakból származhat a szólás, hogy „Búsul, mint akinek nem jutott dinnyeföld.” Figyelemre méltó, hogy a doboltatók csaknem kizárólag német származású családok voltak (Mihalik, Ritz, Bóta), de alapos következtetés ebből csak további kutatás után vonható le.
Gyimesiné Gömöri Ilona
muzeológus
Forrás: Tanulmányok Hevesről. Heves, 2001. 409-427.
