„Hazát, hitet nem cserél az ember, miképpen arcot sem. Mindhármat őseink hagyták rád, s a hűség kötelez.”
/Sinkovits Imre/
A pénteki ünnepi szentmise, emlékműsor, koszorúzás, táncház és kézműves foglalkozás után, a mai napon a Helytörténeti Gyűjtemény épületénél, Guba Dezső és a hevesi ’56-os forradalmárok emléktábláinál folytatódott a hatvanöt évvel ezelőtti eseményekről történő megemlékezés, ahol Török János, a Hevesi 56-os Történelmi Emlékbizottság vezetője oszotta meg a jelenlévőkkel ünnepi gondolatait.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján azon hevesi forradalmárok előtt is tisztelegtünk, akiket ártatlanul ítéltek el, és mindazok előtt, akik a súlyos következmények elszenvedői voltak.
Hevesen a forradalom és szabadságharc eseményei véráldozat nélkül, viszonylag békésen zajlottak. Ennek ellenére megdöbbentően súlyos ítéletek születtek. 18 főt ítéltek börtönbüntetésre, közülük kettőt életfogytiglanira. Életútjukat vizsgálva elénk tárul, mindenkinek mást jelentett ’56. Volt, akinek hittel és meggyőződéssel vállalt küzdelmet, másoknak az elszenvedett sérelmek megtorlásának idejét, és volt, akit egyszerűen magával sodort a szabadság örömének tömeghangulata.
A szabadság napjainak szűkre szabott idejében nem volt lehetőségük a tervezett célok megvalósítására. De az, hogy részeseivé váltak az eseményeknek, Guba Dezső és társai sorsát is egész életükre megpecsételte. Forradalmi lelkesedésüket, azt a nyolc boldog napot nem lehet kitörölni emlékezetünkből.
Az 1956-os magyar forradalom és az azt követő megtorlások áldozatainak, a diktatúra által üldözöttek és meggyilkoltak emlékének ápolása nem csupán Magyarország számára kell, hogy nemzeti ügy legyen, de Európa egésze számára jelenthet világos iránymutatást. Mert tudniuk kell azoknak is, akik örökül kapták, hogy milyen nagy dolog a szabadság!
Török János, a Hevesi 56-os Történelmi Emlékbizottság vezetője ünnepi beszédében felidézte, milyen volt gyermekként átélni azokat a sorsfordító napokat:
„Éppen hét éves voltam, amikor Édesanyámmal Átányban az orvosi rendelőből szerettünk volna haza menni, átkelni az úton. Nem lehetett, mert akkor az úton nyikorogva, dübörögve vonultak a tankok. Hogy miért, honnan és hová, azt én nem tudtam. Azért a megdöbbentő robaj, a mai napig végig kísérte az emlékezetemet. Lelki szemeim előtt máig látom a lövegtoronyból kiemelkedő muszka sisakos katona arcát. Ma már – több ismerettel rendelkezve – bátorkodom feltételezni, hogy akkor és ott mindketten ugyanolyan bambán bámulhattuk egymást. Én azért, mert még nem láttam ilyet. Ő pedig nyilván azért, mert azt sem tudta, hogy hol van és főképpen, hogy miért.”
Éppen tizenöt esztendeje annak, hogy Hevesen néhányan úgy gondoltuk, hogy itt voltak olyan események 1956 őszén, melyeket nem szabad, hogy a feledés homálya ködösítsen el. Az itt és akkor ténykedő embereket cselekedeteik mindenképpen a nagyok közé emelik, noha nem vezette őket semmi egyéb szándék, mint a nemzet szolgálata ott, ahol éppen szolgálni tudtak. És Hevesen is voltak ilyen emberek szép számmal. Szolgáltak, ahogy tudtak. Kiemelkedtek a sorból, olyanokat mentettek, akik éppen cselekedeteik miatt kerültek szembe a népharaggal. Őket később ezért vonták felelősségre. Nevek nélkül, de tetteiket méltatva emlékezzünk ma is azokról a hősökről, akik akkor és itt nem kevesebbet, mint a hazájukat kívánták szolgálni tetteikkel, nem törődve, fel sem fogva annak retorzióit – folytatta Török János a visszaemlékezést, kiemelve:
Azon a napon mi itt békésen ünnepeltünk, megemlékeztünk, felavattuk a lyukas zászlót, amit Kő Pál szobrászművész szellemi irányításával közösen, vörösrézből készítettünk. Azt a zászlót egyébként bizonyos honfitársunk eltulajdonította, más honfitársunk pedig fel is vásárolta tőle. Így megy ez a békés kis társadalmunkban, hisz igen tájékozottak ezek az emberek a történelem fontos vonatkozásairól. A vörösrézből készült lyukas zászló helyett új emlékplakett került a falra. Más anyagból, de annál hatásosabb mondanivalóval. Ez talán kevésbé fontos a gyűjtögetőknek, annál kifejezőbb az értőknek. (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versének a részlete). A dombormű Kő Pál alkotása.
A mai napon a forradalom és szabadságharc 65. évfordulóján remélhetőleg százezres nagyságrendben gyülekezünk össze Budapesten, felmutatva az egységet, a kiállást a szabad és független Magyarország és annak kormánya mellett. Annak a reményünknek is hangot adva, hogy ez így marad a jövőben is, mert NEMZETÜNK igen rászolgált a nyugodt, békés életre, ez a vágya évszázadok óta – tette hozzá az emlékbizottság vezetője, Garai János intelmével zárva emlékezését:
“Csak törpe nép feledhet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket.
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.”
Török János gondolatai után a jelenlévők elhelyezték koszorúikat és mécseseiket Guba Dezső, valamint a hevesi ’56-os forradalmárok emléktábláinál, majd az ünnepség részeként lehetőség volt megtekinteni a Helytörténeti Gyűjtemény „Büszkeségpont a hevesi áldozatok emlékére” című ’56-os emlékkiállítását Gyimesiné Gömöri Ilona főmúzeológus tárlatvezetésével.
Fotó: Hevesi Hírportál/ Jakab Tibor
