Nagypéntek a keresztény liturgiában a húsvét előtti péntek. A húsvét előtti 2. és a farsangi időszak vége utáni 45. nap. Ezen a napon emlékeznek meg Jézus Krisztus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és temetéséről, a liturgiában a húsvéti szent háromnap második napja. A nap Magyarországon 2017 óta munkaszüneti nap, dátuma március 20-tól április 23-áig változhat. Ez a kereszténység gyásznapja és legszigorúbb böjti napja.
Nagypéntekről szóló megemlékezés első nyomai a 4. században tűnnek fel, amikor az új hit gyakorlását hivatalosan is engedélyezték a római császárok. Az őskeresztényi közösségek számára nagypéntek még nem volt ünnep, aznap csak szigorú böjtöt tartottak.
Az evangéliumok és egyéb korabeli források alapján az időpont meghatározása nem egyszerű feladat. Sokan úgy gondolták, hogy Jézus egy áprilisi péntek este halt meg, amikor a Dél Keresztje csillagkép látható volt az égbolt alján Jeruzsálemtől délre. Ez azonban a precesszió miatt nem lehetséges. Egy lehetséges időpont Kr. u. 33., április 3. Ezen a napon részleges holdfogyatkozás is volt.
A pontos dátum kiszámítását problémássá teszi a szinoptikus evangéliumok és János evangéliumának beszámolói közötti látszólagos eltérések. Az előzőek leírása szerint az utolsó vacsora egyértelműen a zsidó húsvéti bárány elfogyasztását jelentette (az egyiptomi kivonulás emlékezetére), amit a zsidók az év első hónapjának 14. napján, csütörtök este (a zsidó napok naplementétől naplementéig tartanak) azaz a zsidó Nisan hónap 15-én tartották. A másnapi keresztre feszítés így még mindig Nisan 15-én, de már pénteken történt. János azonban úgy írja le ezt a történetet, hogy az arimátiai József – Pilátus engedélyével – Jézus holttestét még az ünnepi előkészületek előtt helyezte el a közeli saját új sírjába, ami azt jelenti, hogy az utolsó vacsorát legkésőbb a zsidó húsvét előtti estén tartotta Jézus tanítványaival. Ennek az ellentmondásnak a feloldására számos kísérlet történt, de a legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy Jézus tudta, hogy eljött az utolsó órája és emiatt az utolsó vacsorát előbbre hozta keddre vagy szerdára (ilyen módon több idő juthatott a keresztre feszítés előtti eseményekre is).
A fontos egyetértés az evangéliumok között az a tény, hogy a keresztre feszítés Poncius Pilátus kormányzása idején történt Kr. u. 26 és 36 között. Ebben az időszakban Nisan 14-e (János alapján) csak 27-ben, 30-ban, 33-ban és 36-ban esett péntekre.
Érvek szólnak mindezen évek mellett: Lukács evangéliuma megemlíti, hogy Jézus körülbelül 30. évében, Keresztelő Szent János pedig Tibérius császár uralkodásának 15. évében kezdte el nyilvános munkásságát. Ha elfogadjuk az i. e. 6-ot Jézus születési évének, akkor ez a nyilvános működés kezdetét Jézus esetében Kr. u. 26-ra teszi, Keresztelő Szent János esetében pedig Kr. u. 29-re. (Tiberius Kr. u. 14-ben lett császár), azaz túl késő Jézushoz viszonyítva (mivel János evangéliuma három különböző húsvétot említ meg Jézus nyilvános élete során). Emiatt a keresztre feszítés idejét Kr. u. 33-ra kell tennünk. Emellett szól az az érvelés is, miszerint Seianusnak a zsidók elnyomatására vonatkozó rendeléseit Seianus halála után, Kr. u. 32-ben Tiberius eltörölte (ami jó magyarázatot adhat arra, hogy Pilátus miért engedett akarata ellenére a Jézus kivégzését követelő zsidóknak). Ha azonban elfogadjuk azt, hogy Tiberius uralkodását sokan Augustus császár halála előtti hatalmával kezdik (Kr. u. 11), akkor Keresztelő Szent János munkásságának kezdetét Kr. u. 26-ra lehet tenni, ami Jézus halálának legvalószínűbb időpontját Kr. u. 30. április 7-ére teszi. Tekintettel azonban arra a tényre, hogy a zsidók időszámításukat a Nap és a Hold járására alapozták, dátumaikat holdfázisokban fejezték ki, és a mai naptárakat csak a Kr. u. 5. században kezdték el számításokra alapozni, a korábbi dátumokat, és hogy azok a hét melyik napjára estek, pontosan meghatározni csaknem lehetetlen.
Nagypénteken a római katolikus egyházban nem mutatnak be teljes szentmisét, mert a katolikus hagyomány szerint ezen a napon maga Jézus, az örök főpap mutatja be az áldozatot. A nagypénteki szertartásból ennek megfelelően az átváltoztatás kimarad, csak igeliturgia van, áldoztatással. Erre utal a nagypénteki szertartás elterjedt elnevezése a csonka mise is.
A pap a szertartást piros öltözékben végzi – a piros a vértanúság liturgikus színe. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény előtt arcra borulnak. Ezt követi az igeliturgia: az olvasmány Isten szenvedő szolgájáról szól, majd a szentlecke után János evangéliumából olvassák fel vagy éneklik el Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. Ezután következnek ünnepélyes formában az egyetemes könyörgések. Majd körmenetben behozzák a keresztet, amely előtt tisztelegve minden hívő kifejezheti háláját és imádatát a megfeszített Krisztus iránt. Az igeliturgiát áldoztatás követi, a nagycsütörtöki misén konszekrált kenyérrel. A szertartást egyszerű könyörgés zárja, nincs áldás, nincs elbocsátás.
Nagypénteken Jézus szenvedéseire a magyar falvakban virrasztással emlékeztek. Az asszonyok Jézus jelképes szent sírja köré gyűltek és ott imádkoztak és énekeltek.
A legismertebb, kereszténység előtti nagypénteki hagyomány a hajnali fürdőzés volt. A fiatalok tömegesen nagypéntek hajnalán a közeli patakhoz mentek mosakodni és a víz folyásával szemben állva visszakézből merítettek a vízből. Szerencsésnek tartották a patakok vagy erek találkozásánál való megmerítkezést. Az a hiedelem járta, hogy aki a folyó vizében megmosakszik, az egész évben egészséges lesz és fürgén végzi munkáját.
Székelyföldön nem hajnalban, hanem éjfélkor merítettek vizet az Oltból és megszentelték vele az istállót, az állatokat, a házat, majd ittak a vízből és megmosták magukat. Szeged környékén még a beteg gyermekeket is kivitték a folyópartra, hogy lemossák a bajt róluk. Sok helyen az állatokat is megúsztatták, vagy megitatták.
Ezen a napon nemcsak a patakoknál tisztultak meg és születtek újjá az emberek, hanem házaikat is megtisztították, kiűzve onnan a rágcsálókat és férgeket. Göcsejben a következő féregűző mondóka volt ismert: „patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!”
A gyásznap egyben dologtiltó nap is volt. Az a hiedelem járta, hogy amelyik asszony nagypénteken kenyeret süt, az kővé válik. Tilos volt baromfit vágni, nehogy más jószágok elhulljanak. A férfiak számára szántás, a nőknek pedig a mosás is tilos volt.
Nagypénteken egyedül csak a húsvéti tojást volt szabad festeni. A magyar házakban is gyászt tartottak: nem égett tűz, a házban lévő tükröt, amely a mai és a túlvilág közti átjárót jelképezi, letakarták. Megállították az órát, úgy tettek, mintha halott lenne a háznál.
Sok helyen nem főztek, hiszen nem volt tűz, ezért csak hideg ételt fogyasztottak, de voltak olyanok is, akik nagycsütörtöktől egészen a nagyszombati feltámadásig még ételt sem vettek magukhoz.
Forrás: wikipédia, alfahír
