1943 január–februárjában egy csaknem kétszázezer fős magyar katonai erő, a magyar királyi 2. honvédhadsereg próbálta megállítani a jelentős létszám- és haditechnikai fölényben lévő szovjet Vörös Hadsereg csapatainak előretörését. Tette mindezt reményvesztetten és sikertelenül.
Az 1943. január 1-jén 194 334 fős élelmezési létszámmal bíró hadsereg – körülbelül 10 ezer katona volt szabadságon a hátországban – 1943. április 6-án 100 818 fős élelmezési létszámot – 7500 fő volt szabadságon a hátországban – jelentett. A Don menti harcok során a 2. hadsereg 28 044, kórházvonaton hazaszállított sebesültet és beteget, szovjet jelentések szerint 26 ezer hadifogságba került katonát és munkaszolgálatost, továbbá 41 972 hősi halottat és eltűntet veszített.
Napjainkig a második világháborús magyar részvétel egyik legtöbbet emlegetett katonai műveletének tartják a Don menti harcokat. Okkal és joggal. Már csak ezért sem szabad, hogy a feledés homályába vesszenek azok, akik soha nem tértek vissza a hazába, a szülőföldre.
Évtizedekig hallgatás övezte emléküket, ha szóltak róluk, többnyire csak mint „fasisztákat” emlegették őket. A katonák és a munkaszolgálatosok azonban nem fasiszták voltak, hanem a háborúban helytállni akaró, de a nagyobb erő előtt meghajolni kényszerülő emberek.
Olyan valakik, akik esküjükhöz híven cselekedtek, még akkor is, ha 1943. január 24-én a harcokat közelről szemlélő hadseregparancsnok, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes sokat idézett, de később visszavont parancsában így szólt: „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.”
Mit vártak el tőlük? A végsőkig való kitartást, a félelmetes szovjet túlerő feltartóztatását. Feltartóztatását annak a Vörös Hadseregnek, amelyet akkorra már sem a német, sem a román, sem az olasz csapatok nem tudtak megállítani.
Jány Gusztáv is tudta, hogy lehetetlent várnak el tőle, de miután önállóan nem cselekedhetett, a német elöljáró parancsnokság pedig nem adott engedélyt a visszavonulásra, a végsőkig való kitartást várta el csapataitól. Voltak olyan csapatok és parancsnokok – a magyar királyi 13. honvéd könnyű hadosztály, a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály –, amelyek és akik a végsőkig való kitartást vállalva méltán érezhették sértőnek Jány parancsát.
Nem véletlen vitéz gertenyesi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak, a 13. könnyű hadosztály parancsnokának 1943. január 31-i jelentése (a vonatkozó hadseregparancsra), amelyben többek között a következőket írta: „Jelentem, hogy a 13. k. ho. csapatai a most lefolyt harcokban az áttörés következtében meghosszabbodott arcvonalát megvédte és tartotta. Visszavonulást csak parancsra hajtott végre. (…) Kérem annak a kivizsgálását, hogy a 13. k. ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. k. ho., hanem az egész 2. magyar hds. érdekében kérem.”
Jány Gusztáv, megismerve katonái és munkaszolgálatosai teljesítményét – utóbbiakról a sokat idézett parancsának 13. pontjában így írt: „Az utolsó napok alatt látottak azt mutatták, hogy a zsidó munkás szd.-ok zárkózottan és rendben menetelnek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott, állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette” – katonáit megkövette, és a sokat emlegetett parancsát visszavonta.
1943. április 9-én a 45. számú hadseregparancsban többek között ezt írta: „Hódolattal hajlok meg lélekben hősi halottaink és sebesültjeink előtt, és megköszönöm valamennyiünk nevében, mit értünk és a magyar jövendőért tettek. Egyikünk se felejtse el, hogy azok helyett és azok mellé, kik egyáltalán nem, vagy féllábbal, félkarral, csonkán, bénán kerültek haza, nekünk kell odaállni, nekünk kell szeretteiken segíteni azzal, hogy elvégezzük helyettük azt a munkát, melyre ők már képtelenek. Segíts, mert az Isten téged is csak akkor segít meg. Töröld le a könnyet, adj karod erejéből, szíved melegéből, mert ők még többet adtak érettünk.”
Miért is kellett 1942 tavaszán a mintegy 207 ezer fős, honvédekből és munkaszolgálatosokból álló magyar királyi 2. honvédhadsereget a keleti hadszíntérre küldeni? Nem azért, mert a magyar politikai és katonai vezetés halálra szánta volna őket, hanem azért, mert a Trianonban kényszerpályára állított ország vezetése 1942 januárjában már nem talált kiutat a német kívánság teljesítése elől. Az 1938 és 1941 közötti évek területi visszacsatolásaiért akkor már csak így lehetett „fizetni”.
A nemzetiszocialista német birodalom által a gyors sikerek reményében indított, Szovjetunió elleni háború nem a várt eredménnyel járt. A gyors győzelem helyett kemény harcok, addig szinte nem ismert német vereségek „alapozták meg” a magyar királyi 2. honvédhadsereg hadműveleti területre történő küldését. A korábbi gazdasági támogatás és engedmények mellett katonai részvétellel kellett már fizetni a visszacsatolt Felvidékért, Kárpátaljáért, Észak-Erdélyért és a keleti országrészekért, valamint a Délvidékért.
Már nem volt elegendő a jelképesnek tekinthető részvétel. A háború egyre több anyagi és emberi erőt igényelt. A német hiányokat más, kisebb fegyvertárs országok élő erejével, nyersanyagával kellett pótolni. Ezt a német elvárást Magyarország sem tudta visszautasítani. Amit tehetett: alkudozott. Kisebb katonai erőt ajánlva, és ha lehetséges, annak olyan alkalmazását kérve, amely nem jár(hat) jelentős veszteséggel. Erre azonban sem ígéretet, sem garanciát nem kapott a magyar politikai és katonai vezetés.
Az 1942 januárjában Budapesten folytatott tárgyalásokon kompromisszumos megoldás született. Akkor egy esetleges magyar „nem” az ország függetlenségét is kockáztathatta volna.
A békehadrendbeli magyar királyi 2. honvédhadsereg, nevét és parancsnokát (vitéz Jány Gusztáv vezérezredest) megtartva, a különböző sereg- és csapattestek mozgósítása után alig két hónap alatt összeállt, és 1942. április 11-én az első szállítmányok elindultak a távoli Oroszországba.
De hogy miként és milyen útravalóval, arról érdemes idézni a honvéd vezérkar főnökének, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek 1942. április 11-én megjelent parancsából a hadműveleti területre indított hadsereget illetően: „A rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hds-et a várható feladataira legjobban felkészítsük.” Ez igaz is volt.
A magyar királyi 2. honvédhadsereg megkapott minden olyan fegyverzetet, felszerelést, amit a korabeli szabályok előírtak, és még annál is többet. S hogy mi volt a honvéd vezérkar főnöke szerint a hadseregben szolgáló, különböző beosztású parancsnokok kötelessége, feladata? Arról a következőket írta a már említett parancsában: „Elsősorban a zlj. pk-okat, de az összes ennél alacsonyabb és magasabb pk-okat felszólítom, hogy vigyázzanak csapataikra. A vezetők, a csapatok kiképzése nem azt a célt szolgálja, hogy hősi halottakat produkáljanak. A harc célja a győzelem, ami természetesen – sajnos – áldozat nélkül nemigen érhető el. De arra kell minden pk-nak törekednie, hogy minél kevesebb áldozattal minél nagyobb sikert vívjon ki. A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem.”
A parancsnokok többsége e parancs szellemében járt el, miközben legjobb tudása szerint igyekezett teljesíteni kötelességét. Az 1942. nyári–őszi harcok után következett 1943 januárja, februárja, a súlyos harcok és a megszenvedett visszavonulás. Ezek „eredménye” lett a csaknem 42 ezer hősi halott és eltűnt, a több mint 28 ezer hazaszállított sebesült és a mintegy 26 ezer hadifogoly.
Ők valamennyien a mieink voltak, és azok is maradnak, legyenek honvédek vagy munkaszolgálatosok, tisztek vagy tiszthelyettesek, magyarok, németek, románok, szlovákok, szerbek; bárkik, akik e nemzethez, országhoz, hazához kötődtek.
Őrizze emléküket a magyarság közös emlékezete!
Kerüljön jelképes sírjukra, a neveiket megörökítő emléktáblákra, az emlékművekre virág, koszorú, mécses és kavics, és emlékezzen mindenki arra, hogy volt egyszer egy, a néhai Cseh Tamás által is megénekelt magyar királyi 2. honvédhadsereg, amely a miénk volt, és emléke a miénk is kell hogy maradjon.
Szakály Sándor
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója
