A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több, jelen esetben 75 óra és 6 perc – olvasható Frisch László közösségi oldalán, aki 325 kilométeres, embert próbáló távon van túl. Nézzük, milyen nehézségekkel kellett szembenézni a teljesítménytúrázónak.
Néhány számadat:
- 325 km a táv – önmagában nincs ennyi, valamivel rövidebb, de volt 4 tengertorkolat, ahol átmész a tengeren vagy alternatív útvonalon haladsz. Mivel engem még otthon várnak az esti 2 átkelés helyett, az alternatív útvonalon mentem, elkerülve az átkelést, így kijött a 325 szám, a GPS szerint még kicsit több is.
- 58.000 – Ennyi milliamperórát használtam el a 3 nap alatt, mert végig a kezemben volt vagy a teló vagy a GPS vagy mindkettő. (csak a viszonyítás miatt, a telefon 5000 milliamperóra kapacitású akksival van) Kb végig töltőn lógott.
- 1.719 – ennyi alkalommal nyitottam meg a térképet a telefonon, emellett – mint mondtam – folyamatosan ment egy kézi túra GPS a kezemben.
- 4 – ez a szám a verseny történetében legalacsonyabb teljesítő szám, akik egy adott évben teljesítették a HUB200 mérföldet. Ezzel a negatív rekord beállítás tagja lettem. 😀 Már az öttel is beállítjuk a korábbi rekordot, de egy versenyzőnek a parton 300 km körül kellett feladnia, mert felázott a talpa.
- 3 – a verseny korábbi éveit nézve 1 brit, 1 német, 1 magyar – eddig mi hárman teljesítettük ezt a távot, akik nem svéd állampolgárok. Aki arra számít, hogy pontosan leírom, mi történt valójában, egy picit el kell keserítenem, mert nem mindenre emlékszem sajnos a fáradtság és a folyamatos koncentráció ölte az emléket.
A verseny Göteborgból indult és ezzel egy nem mindennapi dolog vette kezdetét 2025. május 31-én 20 órakor.
A korábbi előadásomon Ollári Vadon Mihály felajánlotta, hogy segítségemre lesz Svédországban. A segítségén túlmutatott, amit én közben értettem meg, hogy mi is történik velem … a Sikeres Hevesért Mozgalom jóvoltából élő közvetítésben és folyamatos követésben volt része a város lakosságának. Az összehangolt munkából nekem “csupán csak futni és szenvedni ” kellett, addig a Mozgalom csapata otthon és itt helyben szerkesztette, frissítette, aktualizálta a versenyből származó infót és tálalta az érdeklődők felé.
Én személy szerint nem számítottam ilyen sikerre és buzdításra sem. Most van alkalmam visszanézni, mert bár a telefon végig a kezemben lógott, nem olvastam szinte semmit. Mindent utólag látok és hálásan köszönöm a buzdítást és legbelül pedig örülök, hogy bemutathattuk ezt a sportot…igazi csemege lett, minden nehézséget felvonultatott.
Azt hittem, Misi olykor túloz és csak motiválni akar, amikor mondogatta: egy város szorít érted… mondta, hogy 700-an látták vasárnap 23 órakor a befutómat, ami azóta már 6000-re nőtt. Nagyon köszönöm mindenkinek az idejét, amit beáldozott.
Ami pedig a futást illeti. Ennek semmi köze nem volt a klasszikus terepfutáshoz, mert folyamatos tájékozódást igényel és nem úton és ösvényeken haladt, hanem arányait nézve nagyobb százalékban köveken, sziklákon, partmenti görgetegen, vízben, lápban, mocsárban vezetett. Az aszfaltos betétrészek arra voltak jók, hogy kicsit szellőzzön a fejem és töltődjek az újabb tájékozódásra. Hiába futottam be a városból kivezető 3,5 km-t előző nap, mégis eltévedtem már 500 méter után, így az a terv bukott hogy valakire ráakadok az elején és megyek utána. Egy 4 km-es szakasz volt a teljes távban, amikor tudtam valakivel menni. Semmivel se több. Végig magamra voltam utalva. Ahogy mondtam, nem csak utakon, hanem sziklákon vezetett az út. Másfél nap után értettem meg a szervező logikáját, hogy minden szikla tetejére fel kell menni és mindig a legnehezebben oldalon. Akik ezt tudták az elején, hatalmas előnyben lehetett részük.
Számtalan olyan szituáció adódott, hogy a GPS és a telefon is azt mutatta, hogy amerre menni kell, arra képtelenség. A rendező a GPS tracket 2019-ben készítette és a tenger környéke van, hogy fél év alatt megváltozik. Ezeket improvizálva kellett megoldani, de az kérés volt részéről, hogy ugyanolyan felületen. Ha más felületen teszem meg, kizárnak. Így adódott, hogy többször leginkább a mocsaras, sás és nádas lápon át kellett gázolni. Nehezítette, hogy előttem mindössze öten mentek el, mert sokáig a 6. helyen álltam, tehát az utat sem láttam, ahol mentek.
Gondoljatok bele, milyen éjjel 3 méteres nádban, lápos mocsár tetején, néha vádliig süllyedve menni óráknak tűnő percekig úgy, hogy a kezedben lévő kütyünek el kell hinni, hogy itt van, vagy 6 éve itt volt az út.
A sziklamászások a másik sarkalatos pontjai voltak az eseménynek. A legdurvább annyira rideg és ijesztő volt, hogy a többi, ami nem volt addig sem mind egyszerű – hisz négykézláb kellett némelyikre fel-lemászni – ehhez képest mégis könnyűnek tűnt.
Képzeljünk el egy sziklafalat, vele szemben egy másikat. A közte lévő nyiladék 1,5 méter, a nyílás végén gazos benőtt egyéb sziklák vannak, a másik irányba kacsacsőr módon tágul a nyiladék. A GPS ezen vezet át, a gazos bozóton nem lehet átmenni ezért át kell ugrani. Ja, bocsánat. A mélység 6-8 méter lehet. Gondolkoztam, lendületből ugrok, de ha nem tudok megállni, leesek, ha átlépek, nem tudok elég lendületet venni, mert a célszikla dőlésszöge magasabb, így nyilván a mélység felé indul a tömeg. Tanultuk fizika órán, csak más szavakkal. Lenéztem és láttam egy bokros növényt a sziklák közt. Szerencsére volt nálam bot, hogy megnyomjam és koppant…. az alján tehát kő van. Lassan ráereszkedtem, ez kb 1,5 méterre volt lejjebb.
Valószínűleg ez egy a sziklák közé ékelődött kisebb szikla, amin kinőtt egy ilyen bozótszerű növény, ami azt teljesen eltakarta. Tulajdonképpen olyan volt, mintha a semmin álltam volna.
Ez volt a helyes út az átjutáshoz, mert onnan már fel tudtam magam húzni. Ez összességében mentálisan is lefárasztott, mert állandó figyelést és koncentrációt igényelt. Rengeteg lápos legelőn sem lehetett csak úgy önfeledten közlekedni, mert ha belelépek egy nagyobb dagonyába, hazavágom a száraz cipőt. Persze sok alkalommal nem volt más lehetőség. A szervező 4 tenger átkelést ígért, de a valóság 7-8-at mutatott. Gondolom, ha nem ér térdig a víz akkor az nem is átkelő.
A tengeri átkelésre otthon kitaláltam, hogy egy úszógumiba belepakolok és átúszok a túlpartra, de olyan szél és hullám volt, hogy kifújta a partra a gumit,valamint fel is borította, úgyhogy kézben kellett a levegőben tartani a csomagot. Ekkor már a második viharon voltam túl, fájó volt a 17 fokból a 20 fokos víz, majd onnan kijövet megszáradni az újból 17 fokban, de legalább a szél fújt. Hideg volt, de szárított. Ezt követően újabb két vihar kapott el, utóbbi a parton eléggé kitett részen.
Kétszer voltam mélyponton: az első 176 km-nél, amikor egy zivatar elől húzódtam el a kövek és fák közé, mert a talpfelázásom nehezen viseltem. Újra kötöttem és mentem tovább.
Ez a felázás azért történt, mert a 2. ellenőrző előtt egy patakon át kellett kelni. Tiszta víz lett a cipőm, de ebben a depó csomagomban csak száraz zokni volt, így nem sokáig maradt száraz a vizes cipő miatt.
Ami a versenyt illeti, lassan kezdtem, a 10. helyről szépen felkúsztam az 6. helyre, amikor a 3. pontra értem. Itt kajáltam, felvettem a táskát és elindultam, de ekkor az egyik segítő megkérdezte: Nem alszol, ott van benn neked megágyazva. Mondom, nem. Nagyon nézett a többi privát segítő, aztán mikor kijöttem a ponttól, ránéztem az eredményre, és láttam, a 3. vagyok. Kibújt a szög a zsákból, ezért nem örültek, hogy nem alszom. Mondhatni, amíg a svéd vikingek benn aludtak, én meglógtam.
Nem dobogós reményekkel jöttem, csak én nem szoktam aludni. No mindegy, felköltötték őket, és olyan tempóban futottak el mellettem mint aki most kezdi csak a futást… Fel is hívtam Andit, hogy ezek így nem fogják bírni végig. 2/3 arányban igazam is lett. Így lettem 4. és egyben utolsó is a végén.
Na de ne szaladjunk ennyire, mert közben jött a legnagyobb dráma, az utolsó hívás.
Andinak szóltam, hogy elviselhetetlen a fájdalom a talpamon nincs tovább. Ekkor megnyugtatott, hogy olyan döntést kell hoznom, amit nem fogok később megbánni. Meg a kisbetűs részhez odafűzte, ha feladom, ki lesz cserélve a zár a házon, ha értem mire gondol. Ennél nagyobb motiváció nem kellett, rohantam a célig. 😀
Tehát ami elhangzott: szellőztessem a lábam és ha utána is úgy érzem, elfogadja a döntésemet.
Így tettem: kerestem egy padot, levettem a cipőt és zoknit, lefeküdtem 30 percre és kezdetét vette a csoda. Az addig felhő mögött lévő nap kibújt és fél órát szárította a talpam és a lengedező szél simogatta. Ez a félóra meghatározta a kinn töltött 75 órát.
Amikor felkeltem, teljesen új lábakat kaptam és elindultam a 4.pont felé. Misi is úton volt. Mivel minden cipőm vizes, így kértem, hozzon oda hajszárítót és mire odaértem, teljesen száraz lett a cipőm. Másik kérés tű, cérna volt, hogy a vízhólyagom ki tudjam varrni. Ami pedig végig hiányzott, a meleg leves, ezt szintén rendelkezésemre bocsátotta, úgyhogy nekem már csak menni kellett. A sors úgy hozta, hogy az utolsó ponton egy erdélyi származású svéd-magyar volt a személyzet, és minden segítséget megadott. Azt hittem a vége könnyű lesz, de a szél, a vihar és a kíméletlen fáradtság sokszor padlóra tett.
A 11 km-es célegyenes örökkévalóságnak tűnt. Volt, hogy arra eszméltem, éberen alszom, nem megyek, hanem a földet bámulom, ahogy a homok tetején a partra vetett vízi zöldnövények rajzfilm figurákat ábrázolnak, én pedig mosolyogva nézem őket. Semmilyen szerrel nem élek, mielőtt valaki azt gondolná, túladagoltam, de a fáradtság és kimerültség néha olyan állapotba vezetnek, ahová normál életben nem jutunk el.
Egyszerre szörnyű és lenyűgöző is, ami ilyenkor történik, de azt szoktam mondani, az élet a komfortzónán túl kezdődik. Hát én legalább 70 órát most kívül töltöttem a 75-ből.
Az utolsó kilométerekre még kellett Andival, a mentál tréneremmel beszélni, mert átfagytam, a fogaim órák óta kocognak a fázástól, mindenem elázva, a szél pedig csak fúj és fúj rendíthetetlenül szemből a parton. Egy kitérő után a város felé kellett fordulni, és a cél fényeit 100 méterről megláttam. Akkor tisztázódott bennem, miért a helyi vikingek képesek csak ezt a megpróbáltatást tűrve megcsinálni ezt az elképesztő 325 km-t.
