„Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.”
November 4-e nemzeti gyásznap Magyarországon. Ezen a napon, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének, a szovjet csapatok bevonulásának évfordulóján az áldozatokra emlékezünk. Városunk lakói előttük hajtottak ma fejet és értük gyújtottak mécseseket a Városháza előtti ’56-os emlékműnél.
Két emberöltő telt el azóta, hogy azon az őszi napon a kommunizmus az igazi arcát mutatta meg. Október 28-a után a nemzet úgy hitte, hogy a forradalom győzött, de valójában a szovjetek már készültek a végső ütközetre.
Hajnali öt óra húsz perckor Nagy Imre rádióban elhangzott, drámai hangú beszéde adta hírül az ország népének és a világ közvéleményének, hogy a szovjet haderő támadást indított a törvényes hatalom ellen.
„Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” – szólt a megtévesztő üzenet, amely erőt adott az elkeseredett és reménytelen küzdelemhez.
Valójában a kormány tagjai közül csak Bibó István maradt a helyén, Nagy Imre és miniszterei a jugoszláv követségen kerestek menedéket. A szovjetek néhány óra alatt elfoglalták a stratégiai épületeket, a közlekedési csomópontokat, de a fegyveres ellenállást napokig nem tudták felszámolni. A magyar felkelők, a pesti srácok és a budai vagányok elszántan küzdöttek, bízva abban, hogy nyugatról felmentő sereg érkezik. De magukra maradtak, és november 11-e után elült a fegyverzaj.
Az elkövetkező évek a bosszúról, a kegyetlen megtorlásról szóltak, a sztálini terror visszatért. Ezt is felidézte Halassy Csilla szobrászművész, aki megemlékezését egy pályatárs, Melocco Miklós gondolataival nyitotta.
„Október 23-án láttuk a magyar szabadságot, boldogok voltunk, és nem hittük el, hogy november 4-én megölték. 1956 álom a tisztaságról és a hősiességről.”
Amikor november 4-én hajnalban elhangzott a Minisztertanács elnökének beszéde, már megindult az általános szovjet támadás. Lezárták az országhatárokat, elfoglalták a stratégiai helyeket és megkezdték a honvédség lefegyverzését. Bejelentették a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, Kádár János miniszterelnök vezetésével.
A sokszoros túlerő győzött, megkezdődött a felkelők és a forradalom vezetőinek letartóztatása. 1956 és 1959 között 35 ezer ember ellen indult büntető eljárás, 26 ezren kerültek bíróság elé, 22 ezer személyt ítéltek el. 1959 és 1960 között 13 ezer ember került internálótáborba, közel 20 ezer főt tiltottak ki a lakhelyéről, vagy bocsátottak el az állásából fegyelmi eljárással. 341 embert végeztek ki.
És hogy milyen bíróságok voltak ezek? A Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatása mutatott rá arra, hogy a megtorlásban milyen fontos szerepe volt a mintegy 20 ezer népi ülnöknek, vagy más néven népbírónak, akik csak nevükben bírók, többségük két-három elemivel rendelkező, megbízható kommunista, akik a megrendelést szállították a bíróságokra. A tanácsoknak sok esetben egyetlen jogvégzett tagja sem volt, még az elnök is gyakorta csak egy éves bírói gyorstalpalót végzett.
„Nagyjából, mindent elhiszek az emberekről, ha szabadjára engedik ösztöneiket.” Ezt Márai Sándor írta annak idején, arra figyelmeztetve, hogy sose higgyük azt, hogy vannak határok, normák, amelyek megálljt kiáltanak, ha az ilyen ember embernek támadhat.
Halassy Csilla visszaemlékezését Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész szavaival zárta, aki a forradalmi események tanújaként így vélekedett:
„Legbelül éreztük, hogy ’56 egy szent forradalom, amihez mindvégig tartottuk magunkat. Mártírjaink olyanok voltak, mint az egyház történetében a szentek vagy a vértanúk…’56 a mai létünk erkölcsi alapja, meg kellene írni a bibliáját minden hősével, vértanújával együtt.“
Fotó: Hevesi Hírportál/Pintér Zsuzsanna
