A városháza előtti 1848-as emlékműnél és a pusztacsászi emlékhelynél rótták le a mai napon tiszteletüket a hevesiek az aradi vértanúk előtt, akiknek mártírhalála azóta jelképpé vált. Ők lettek annak a küzdelemnek és áldozatvállalásnak a szimbólumai, amelyet a magyar nép évszázadokon át folytatott nemzeti függetlensége megteremtéséért és a társadalmi haladásért. Minden év október 6-án a kegyelet virágaival és mécsesgyújtással emlékezünk az aradi tizenhármakra és minden olyan hazafira, akinek át kellett élnie a „Magyar Golgotát”.
Október hatodika hazánk egyik szomorú emléknapja, egy szabadságharc leverését követő megtorlás gyásznapja. 174 évvel ezelőtt, az orosz segítséggel vérbe fojtott szabadságharcot követő császári megtorlás során, Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, a magyar kormány miniszterelnökét.
Ugyanezen a napon a legyőzött magyar hősökön súlyos bosszút állt a bécsi udvar; négy honvédtábornokot golyó általi, kilencet pedig kötél általi halálra ítéltek. A szabadságharc utáni véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul, és számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba.
Az aradi tábornokok és ezredesek, akik esküt tettek a magyar királyra, az önálló magyar minisztériumokra és az alkotmányra, hűek maradtak a vállalt ügyhöz. A túlerővel levert harc végén az itthon maradással és a fegyverletétellel önként vállalták sorsukat. Jól tudták, hogy rabság, esetleg vérpad vár rájuk. A fogságban türelemmel hallgatták a hadbíróság hamis vádaskodásait, és elviselték a foglárok megaláztatásait. Saját szenvedéseikről megfeledkezve csak családjukért, szerelmeikért aggódtak. Utolsó éjszakájukon az isteni kegyelemből kaptak megerősítést.
A végső percekben is egymást erősítették, üldözőiknek megbocsátottak, és felajánlották szenvedéseiket és halálukat szeretteikért. Ezek a vértanúság ismérvei.
A forradalom és szabadságharc hősei olyan örökséget hagytak ránk, amelyet oltalmazni és ápolni minden új nemzedéknek becsületbeli kötelessége! Elmúlhat még sokszor ennyi esztendő, az aradi vértanúkat azonban mégsem, sohasem felejti a nemzet!
A városháza előtti megemlékezést követően Pusztacsászon a kopjafánál, majd a sírkertben, a Nemzetőrök Emlékművénél folytatódott a program, ahol Gyimesiné Gömöri Ilona főmuzeológus beszélt arról, fontos, hogy legyen hely, ahol meg tudunk állni, egy sír, ahol elődeink előtt tiszteletet adhatunk. Ennek jelentőségét akkor értékeljük igazán, ha ez valamiért nem lehetséges.
“25 éve, 1997 óta emlékezünk ezen a helyen, Pusztacsászon az aradi vértanúkkal együtt hevesi 48-as szabadságharcosainkra is. Pusztacsász különleges hely. Nemcsak az emlékezet helyének számít, több annál, egyben történelmi helyszín is, mert az itt lévő nemesi kúriáknak szerepük volt a helyi eseményekben.
Az aradi vértanúk előtti tiszteletadás sokáig lehetetlen volt. Hogyan vált emlékhellyé a vesztőhely?
A kivégzett tábornokokat a bitófa alatt vagy a várárokban temették el, hiába kérték a hozzátartozók a holttesteket. A kiegyezésig gondolni sem lehetett semmiféle emlékműre. Legelőször eperfát ültetett el valaki, ágaira cédulákon a vértanúk neveit tették. Amikor az eperfa kiszáradt, a honvéd-társak, az aradi honvéd-egylet emelt egy emlékművet a vár alatti mezőn, melyet később megmagasítottak egy gúla alakú talapzattal.
1932-ben annyira kiáradt a Maros, hogy a várárokból kimosta a bitófák alapjait és a sírokat.
A vértanúk újratemetésére csak 1974. október 6-án kerülhetett sor. Közös, végső nyughelyüket az emlékmű sírkamrájában alakították ki, két tábornok kivételével ott helyezték el az évek során előkerült és megőrzött csontjaikat.
Egyetlen főtiszt van az Aradon elítélt tábornokok közül, akinek sírja a trianoni határokon belül található. Szülővárosában, Egerben a Kisasszony-temetőben alussza örök álmát a 14. vértanú, Lenkey János tábornok, akit csupán azért nem végeztek ki 13 társával együtt, mert a fogságban az elszenvedett brutalitások miatt megőrült. Így még Hajnau sem merte kivégeztetni. Szenvedései nem voltak kisebbek társainál. A kivégzések után néhány hónappal, 1850-ben az aradi várbörtönben halt meg. A bátyja, Károly temettette el az aradi temetőben. Később az aradi honvédegylet készítetett számára síremléket. 1936-ban exhumálták a hamvait és hazahozták Egerbe a síremlékkel együtt” – mondta megemlékezésében Gyimesiné Gömöri Ilona.
A főmuzeológus beszélt azon hevesi honvédtisztekről is, akiket elért a megtorlás, a börtön vagy a kényszer-besorozás. Dömötöri Németh Albert nemzetőr őrnagyot a szabadságharc bukása után büntetésül közlegényként besorozták a császári hadseregbe. Miután hazajöhetett, pusztacsászi birtokán gazdálkodott, és többször választották országgyűlési képviselőnek. Itt érte a halál, és a birtokon lévő családi kriptában temették el. Az 1960-as években mind a kúria, mind a temetkezőhely megsemmisült. Töredékben lévő síremléke évtizedeken át volt múzeumi raktárban, 2005-ben került ide, a nemzetőr obeliszk szomszédságába.
Gyöngyösi Petheő János honvédszázados Josefstadban raboskodott. Miután hazajöhetett, ő is császi birtokán gazdálkodott, valamint Borsod megye főszámvevője lett. 72 évesen, 1888-ban hunyt el. Egyedül az ő síremléke áll eredeti helyén, a fa alatt.
Az emlékprogramon közreműködött Nagyné Gulyás Katalin, Kovács Sándor, valamint Kertész Lili és Sárközi Zoltán, az EJROK diákjai.
