Két évtizede, minden év február 25-én kegyelettel emlékezünk mindazokra, akiknek az életét elvette, vagy megnyomorította a kommunista diktatúra. A Helytörténeti Gyűjtemény épületénél összegyűlteket Sveiczer Sándor polgármester köszöntötte, aki megemlékezésében kitért a 20. században hatalomra jutó politikai rendszer szellemi, lelki nyomorúságot okozó ideológiájára, megpróbáltatásaira és mérhetetlen számú áldozatára.
Fejet hajtottunk minden honfitársunk előtt, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, emlékeztünk családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott.
„Kelet-Közép-Európában eléri az egymilliót azok száma, akik éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által váltak áldozattá. Felmérhetetlen azok száma, akiket a diktatúra elsősorban lelkileg nyomorított meg, hiszen az alapvető emberi értékek és fogalmak váltak semmissé.
A kommunizmus legnagyobb megpróbáltatásai Magyarország számára 1944-től jöttek el, amikor az ország szovjet megszállási területté vált. Két év alatt hatszázezer embert hurcoltak el málenkij robotra, akik közül sokan nem tértek haza.” – mondta a településvezető, kiemelve, hogy bárki áldozattá válhatott, hiszen a kommunista állam erőszakszervezete, az ÁVÓ, majd később az ÁVH az állampolgárok minden lépését figyelte.
A tömeges meghurcolások főként a Rákosi-korszakban, azon belül is 1950-ben kezdődtek. Három év alatt egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, és minden második ellen vádat is emeltek. Negyvenezer ember volt rendőri őrizetben. A meghurcolások érinthettek nemcsak egyéneket, hanem egész családokat is. A deportálások során több ezer embert fosztottak meg otthonától.
Számos kitelepülési hullám során mintegy 2500 családot, 8000 embert kényszerítettek munkatáborokba. Ez a büntetési forma nem egyéneket, hanem egész családokat érintett, a csecsemőket és az aggastyánokat egyaránt.
A kitelepítés egyúttal teljes vagyonelkobzással járt együtt. A deportáltak számára a Közép-Tisza mentén összesen tizenkét tábort létesítettek, többségüket a Hortobágyon.
A táborokat az 1953-as amnesztia rendelet után számolták fel. Napjainkban egy-egy épületmaradvány, egy-egy rozsdás műtárgy jelzi a kényszermunkatáborok korabeli helyszínét, valamint a Hortobágy település mellett felállított emlékmű.
Meg kell emlékeznünk a hírhedt Recskről is, a titkos internáló táborról – melyet a magyar Gulág-ként emlegetnek. Ide azok kerültek, akiktől leginkább félt az új rendszer: az értelmiség, akik független Magyarországot akartak, fiatal egyetemisták, katonatisztek, a háború alatti ellenállás tagjai, valamint azok a szociáldemokraták, akik nem értettek egyet a Magyar Kommunista Párttal való egyesüléssel. Bárki ide kerülhetett bírósági ítélet nélkül, elég volt egy ÁVH által kiállított határozat. Az emberélet nem számított, mivel a fogvatartottak életével nem kellett elszámolnia a táborparancsnoknak. Aki ide került, a hozzátartozói sem tudhatták, mi történt vele.
1953 júliusának végén jelent meg az amnesztiarendelet, mely megszüntette az internálások és kitelepítések intézményét, felszámolta a táborokat. A foglyokat rendőri felügyelet alá helyezve engedték el, szigorúan megtiltva nekik, hogy recski éveikről beszéljenek.
Az emlékezetből azonban nem lehetett kitörölni az ott átélt borzalmakat. Az ott raboskodó Faludy György önéletírása, Gyarmathy Lívia dokumentumfilmje a köztudatba emelte a munkatábor létezését. Recsk egymagában is a kommunista diktatúra erőszakszimbólumává vált, magába sűrítve a terror és az elnyomás lényegét.
„Az utókor feladata az emlékezés. A most felnövekvő generációknak azt tudjuk kívánni, lehetőségük legyen életüket úgy leélni, hogy csak tankönyvekből és filmekből ismerjék meg, milyen volt az a 20. századi rémtörténet, melyet kommunizmusnak nevezünk.
Emlékezzünk meg mindazokról, akiket meggyilkoltak, testi és lelki értelemben megnyomorítottak és megaláztak. Emlékezzünk azokra a hevesiekre, akiket a kommunista önkény távol sodort családjukról és mindazokra a deportáltakra, akiknek távol szülőföldjüktől, valamelyik kelet-magyarországi munkatárban kellett szenvedniük. Sorsuk figyelmeztet minden utánunk jövő generációt arra, hogy embernek lenni kötelességünk” – zárta visszaemlékező sorait Sveiczer Sándor.
A jelenlévők ezt követően elhelyezték az emlékezés mécseseit az emléktábláknál.
Fényképezte: Hevesi Hírportál/Balogh Margó, Pintér Zsuzsanna
