A Helytörténeti Gyűjtemény megalapítója 1972-ben fogadta otthonában a Népújság szerkesztőjét. Hegedűs Béla számára a régiségek gyűjtése egy életre szóló szenvedélyé vált, elkötelezetten rajongott Heves története iránt. A hagyatéka 8 400 db tárgyból áll, melyet végrendeletében a városunkra hagyott azzal a kikötéssel, hogy „hadd szolgálja a helybeliek múlt iránti vonzalmát és megbecsülését”.
Béla bácsi nagy szeretettel fogadta a látogatóit, az egyik ilyen alkalomról így számolt be Gyurkó Géza, a Népújság újságírója:
Hegedűs Béla hevesi lakása – nem is tudom, lakásnak nevezzem-e – a régiségek gyűjtőit révületbe kergetné, a józanabb fajtáját viszont az őrületbe. Az egykor nem is tudom mi célt szolgáló épületszárny, amely áll egy csupa víz szobából egy régi, téglás udvarra nyíló előszobából, és egy sehová nem nyíló, ha csak nem a pincébe vezető kamrából, valamint rengeteg sötétségből – nem valami csalogató a gyanútlan számára.
Ezek a falak… – reszeli vékony hangjával a fülemet az öregasszony – attól van minden! Mármint a betegsége, az örökké visszatérő asztmája, és zihálva rogy le egy szófára, amely, a 17. századból való lehet a karosszékekkel és a komódokkal együtt. És ami körülötte, alatta, felette, mellette, a szobában, a bejáró falán, a kamrában és a padláson van – az zsibpiac, az hobby, az tudomány, az őrület, az boldogság, az a múlt. Itt semminek nincs értéke, ami ma él és van!
A HOLT TÁRGYAK zsibvására Hegedűs Béla hevesi lakása…
– Meggyújtottad a villanyt? Gyújtsd meg a villanyt. Meggyújtottad már a villanyt? – sipítozza már idegesítően a kamrába is utánunk csoszogó Hegedűs néni, miközben Béla bácsi ebben az összezsúfolt raktárban mutogatja kincsei egy részét. A pincelejárat majdnem nyitva, s meghökkenve veszem észre, hogy milyen teli vigyorral figyelték volna mélybe zuhanásom a fal melletti polcon, sorban üldögélő koponyák, éppen a pincelejárat felett. Ők onnan jöttek. Tudták volna, hogy én hová is jutok.
– Ez kérem, itt, a templomkertből való… Ez török korabeli koponya … Ez meg itt legalább kétezer éves. A vándorlások korából való – mutogatja be szépszámú koponyáit Hegedűs Béla, mintha személyes jóismerősei előtt akarna kicsit hencegni egy messziről jött újságíróval. Az egész kamra nem nagyobb, mint egy régimódi szoba, de nyergektől és fegyverektől zsúfolt és menyasszonyi ládáktól, amelyeket a rég elporladt ara még az 1700-as évek elején vitt magával hites férje urához. Aztán található itt csillár a múlt század elejéről és ugyancsak abból a korból valók a tűzoltósisakok, amelyek nem látszanak irigykedni a felettük lógó, második világháborús gázálarcokra. Aztán csanakok és csobolyók, cserépfazekak, tányérok, az egykori Heves város dobosának attilája, molnárkalács-sütő a múlt századból, ammonitesek megkövült vázai az évmilliókkal ezelőtt itt hintázó tenger emlékeként, meteorit 1959-ből, amely a közelben fúródott a földbe, aztán ruhák, kések, tőrök, kardok, megint a fényképek és olajnyomatok és Blaha Lujza főkötője…
– … a Lujza … a művésznő … Az itt élt négy évig – pletykálja lelkesen Hegedűs néni és bizalmasan meg is súgja, négyszer is körülnézve, hogy hát… hmmm … valakivel élt itt ám, nagy szerelemben élt itt ám, amíg a valakinek a birtoka el nem ment erre a szerelemre… bizony. Aztán oda a birtok, oda a szerelem.
– Oda bizony – sóhajtja, mintha személyes bánatát suttogta volna el. A férj, akivel immáron több mint harminc esztendeje él együtt, csak kettesben, közben hatalmas kutyabőrt terít elém, odébb tolva az asztalról, hogy ne zavarjon meg bennünket a kutyabőr csodálatában egy szerény kis Rákóczi-korabeli gobelint. A szép, sőt a maga nemében művészi és értékes okmány, hatalmas lógó pecséttel II. Ferdinándtól való, a XVII. század elejéről, amelyben lévai Borbély György részére biztosítja a nemességet, a hozzávaló címerhasználattal…
– És ezt is nézze meg… Ezt úgy vettem egy köteg 48-as levéllel, papírral, himi-humival – nyom az orrom alá egy köteg ásatag papírt, s abból megfakult fényképet bányászik elő… Petőfi Sándor! Kétségtelen! Hogy valóban a költőről készült-e, vagy csak egy későbbi festményről? – szakember dolga. De az öreg váltig állítja, hogy ez bizony eredeti Petőfi-fotó…
… és vinne, hordana, mutogatna tovább, könyveket, amelyek kétszáz évesek, Mária-szobrot, fából, amely háromszáznál is több, és ruhákat és okmányokat és köveket – mind-mind az évszázadok, sőt évezredek tanúi.
Hegedűs Béla nevéhez fűződik az ország talán egyetlen, szó szerint magángyűjteményből létesült és legalább négy évezredet átfogó helytörténeti múzeumnak létrejötte Heves nagyközségben, a Jászság és a Kunság határán. Az egykori kisgyerek agyát felgyújtó ásatások, s az akkor talált avar kori koponyák és ékszerek egy életre megfogták a felnőtté, majd öreggé vált embert. Ő Heves nagyközség múltját akarta megmintázni — a jelen és a jövő számára, kövek, eszközök, papírok alapján, A falu szívében, Heves felszabadulásának évfordulóján, még 1969-ben nyílt meg a falumúzeum, jószerint teljes anyagában Hegedűs Béla autodidakta régész, műgyűjtő, muzeológus, civilben nyugdíjazott kosárfonó anyagára támaszkodva…
Az egri muzeológusok segítségével a gondosan, szakszerűen és rendkívül áttekinthetően elhelyezett tárlók és tablók végig vezetik az ide belépőt. A kőkorszak után szkíta, a jazig, az avar kor, aztán a honfoglalás kora, a középkor, a törökdúlás, a Rákóczi kor, a polgárosodás kora, a XX. sz. eleje, a két világháború, közben a Tanácsköztársaság kora, majd a felszabadulás… S ezek a „korok” mind gazdag leletanyaggal, fotókkal, oklevelekkel, egyéb hiteles dokumentumokkal, szerszámokkal, munkaeszközökkel, ruhákkal – egyszóval mindama tárgyakkal, amelyek hitelesen tudják ábrázolni egy-egy történelmi, vagy történeti korszak emberének és társadalmának életét.
Hányan kinevethették, mennyien gúnyolhatták, nézhették bolondnak, ezt a kis fürge szemű, kiapadhatatlan lelkesedésű embert, de fütyült mindenre. Utóbbi évtizedeit élte a vizes, raktárnak sem alkalmas kacat-vacak lakásában és gyűjtötte, gyűjtögette a másoknak első nézésre valóban kacatokat – s egy múzeum lett belőle!
Forrás: Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám), Gyurkó Géza riportja nyomán
