Október hatodika, hazánk egyik emléknapja, egy szabadságharc leverését követő megtorlás gyásznapja. Kossuth Lajos évekkel az 1849. október hatodikai események után fogalmazta úgy: „ARAD, A MAGYAR GOLGOTA”, jól szimbolizálva azt az ördögi megtorlást és bosszúhadjáratot, amelyet példamutatóan viseltek a honvédtisztek. A politikai és történelmi helyzet vértanúkká avatta őket. Előttük tisztelegtek, értük gyújtottak mécseseket Hevesen az önkormányzat, az intézmények, a pártok és civil szervezetek képviselői. A megemlékezés a Városháza előtt található 1848-as emlékműnél kezdődött koszorúzással és mécsesgyújtással.
„Tanulságos lenne belelátnunk azokba a lelki mozgatórugókba, melyeknek éppen a hitük adott erőt, követve a példát, amit maga Krisztus adott önkéntes kereszthalálával, melyet ártatlanul vállalt az igazságért. Az aradi tábornokok és ezredesek, akik esküt tettek a magyar királyra, az önálló magyar minisztériumokra és az alkotmányra, hűek maradtak a vállalt ügyhöz.
Az osztrák és orosz katonai túlerővel levert harc végén az itthon maradással és a fegyverletétellel önként vállalták sorsukat. Jól tudták, hogy rabság, esetleg vérpad vár rájuk. A fogságban türelemmel hallgatták a hadbíróság hamis vádaskodásait, és elviselték a foglárok megaláztatásait. Saját szenvedéseikről megfeledkezve csak családjukért, szerelmeikért aggódtak. Utolsó éjszakájukon az isteni kegyelemből kaptak megerősítést. Nyugodt lelkiismeretüket bizonyítja, hogy volt, aki mélyen aludt, más könyvet olvasott, s akadt, aki imát írt feleségének vigasztalásul. A végső percekben is egymást erősítették, üldözőiknek megbocsátottak, és felajánlották szenvedéseiket és halálukat szeretteikért. Ezek a vértanúság ismérvei” – hangzott el a megemlékezésen, felidézve a magyar történelem gyászos időszakát.
1849. október 6-án reggel fél hatkor a legyőzött magyar hősökön súlyos bosszút állt a bécsi udvar. Az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során, Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, a magyar kormány miniszterelnökét.
Ugyanezen a napon a szabadságharc 12 tábornoka: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly és egy főtisztje Lázár Vilmos ezredes szenvedett vértanúhalált Aradon. Annak a küzdelemnek és áldozatvállalásnak a szimbólumává váltak ők, amelyet a magyar nép évszázadokon át folytatott nemzeti függetlensége megteremtéséért, társadalmi haladásáért.
Az aradi vértanúkhoz hasonlatos sors jutott további 20 magas rangú honvédtisztnek is, és több száz tisztet ítéltek még halálra, az ítéletek nagyobb részét azonban kegyelemből húsz esztendei várfogságra változtatták.
Manapság Isten nem vértanúságot, „csak” tanúságot vár tőlünk. Tanúságot a minden nap köztünk élő szeretetéről. Vajon mártírjai, a görög szó értelmében, tanúi vagyunk-e? És ha békés időkben sem vagyunk azok, vajon mi lenne velünk valódi szabadságharcos időkben? Nekünk ma nem kell olyan áldozatokat hoznunk, mint dicső elődeinknek, de az örökség azt üzeni: a közügyeink iránt nem lehetünk közömbösek ma sem. A forradalom és szabadságharc hősei olyan örökséget hagytak ránk, amelyet oltalmazni és ápolni minden új nemzedéknek becsületbeli kötelessége!
A szabadságharc azonban nem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszméje. Elmúlhat még sokszor ennyi esztendő, az aradi vértanúkat azonban mégsem, sohasem felejti a nemzet!
A megemlékezés a Pusztacsászi Emlékhelynél folytatódott, ahol Gyimesiné Gömöri Ilona főmuzeológus idézte fel a fájó történelmi korszakot és szűkebb hazánk eseményeit, kiemelve, hogy több éve ezen a helyen emlékezünk meg azon hevesi honvédekről is, akik a szabadságharcban való részvételükért büntetést szenvedtek.
“A megyei tisztségviselők többsége hivatalvesztésssel bűnhődött. A Gyöngyösön élő Almásy Pál és a nagyfügedi Puky Miklós emigrált, őket távollétükben ítélték halálra. A megyében három halálos halálos ítéletet hajtottak végre olyan gerillák ellen, akik megöltek egy császári kapitányt. Hatósági eljárás 179 ember ellen indult.
Hevesen a megtorlás a nemzetőrségben szerepet vállaló katonatiszteket érintette: Németh Albert nemzetőr őrnagyot – aki ekkor még csak 29 éves volt – büntetésként besorozták a császári hadseregbe, de ezredese hamar hazabocsátotta. Ezután pusztacsászi birtokán gazdálkodott és 12 év után bekapcsolódott a politikai éltbe, majd négy cikluson át volt képviselő az országgyűlésben független, ellenzéki politikusként. Feltétlen híve volt a magyar függetlenségnek és Kossuth Lajosnak. Petheő János honvédszázados már 1848 telén, a nagyszombati ütközetben fogságba esett, majd Josefstadtban raboskodott. Hazatérése után császi és tenki birtokán gazdálkodott, itt is hunyt el. Sírja a fa alatt található.
Három hevesi honvédtiszt – Runyai Soldos Sándor, Völgyi Lajos és Bereczky Pál – akik előzőleg a tiszai hadsereg kötelékében harcoltak, Borosjenőné tették le a fegyvert. Hazatértük után itteni birtokaikon gazdálkodtak, illetve hivatali tisztségeket töltöttek be.
A mindössze 25 éves Bernátfalvi Bernát Albert honvédszázados pedig a fegyverletétel után a menekülők egy csoportjával a Török Birodalom felé indjult. Jó négyszáz km volt az út a Bulgáriában lévő Viddinig, majd Sumláig, ahol katonai tábort állítottak. A menekülőkkel tartottak a politikai elit kiemelkedő vezetői is, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és más kormnytisztviselők. Bernát Albert később visszatért Magyarországra, de nem Hevesre” – emlékezett vissza a főmuzeológus.
A közös tiszteletadáson közreműködött Nagyné Gulyás Katalin és Kovács Sándor.
Fotó: Hevesi Hírportál/Jakab Tibor
