„Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a száraz tájra. Kiárasztom lelkemet utódaidra, áldásomat sarjadékaidra!” (Ézs 44,3)
A „meg nem született gyermekek” emlékére avatták fel november 15-én Hevesen a felsővárosi temetőben azt a kopjafát, melyet Ambrus Aladár kézműves fafaragó mester készített. A nemes cselekedet kezdeményezője Mészáros Ildikó nagytiszteletű lelkész asszony volt, aki egy olyan méltó helyet szeretett volna létrehozni, ahol a gyászoló szülők elköszönhetnek gyermeküktől. Az alkotást Főtiszteletű Pásztor Dániel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület Püspöke és Nagytiszteletű Tímár Ulla, a Bibliamúzeum igazgatója avatta fel.
Az adományokból és pályázati forrásból megvalósított kegyhely felállításának céljáról Mészáros Ildikó így beszélt: „Egyes kórházakban a 24. hetes, vagy annál fiatalabb korban elhalt magzatok esetében nem teszik lehetővé a szülők számára, hogy eltemethessék gyermeküket, továbbá a magzati halálozás esetében a méltó búcsúra egyes helyeken nem kerülhet sor. Ezért gondoltam, hogy legyen egy méltó hely, ahol a gyászoló szülők megállhatnak, elköszönhetnek gyermeküktől.”
A nagytiszteletű asszony köszöntő beszédében elmondta: – Egy hónappal ezelőtt, október 15-én volt a babagyász világnapja. Ezen a napon emlékeztünk azokra a gyermekekre, akiknek a szíve már csak a szomorú édesanyák lelkében dobog. A halál, az elmúlás nem csak fájdalmat, hanem félelmet is kelt az emberekben.
Az életünkből kikoptak azok a rituálék, amelyek évtizedekkel ezelőtt még hozzátartoztak az életünkhöz, amelyekkel könnyebben elfogadtuk és feldolgoztuk a mulandóságunkat. Az elköszönés, a virrasztás, a halott öltöztetése, a temetőbe kísérés, az a bizonyos utolsó út…Ezek mind olyan szertartások, amik segítik az elválást, az elengedést. Bevonják a családot, a közösséget, megadják azt az erőt, ami segít abban, hogy a gyászoló ne érezze magát egyedül, ne egyedül kelljen hordoznia a veszteséget, a fájdalmat.
Erre a méltó búcsúzásra, mindenkinek szüksége van, még annak is, aki néhány hetes vagy hónapos magzatát veszítette el, de sajnos ez nem mindenkinek adatik meg. A magzat elvesztése minden esetben gyász és fájdalom az édesanya és az édesapa számára, mindenképp súlyos lelki sebeket okoz. Van, aki zokog, van, akin dermedt csend lesz úrrá, van, aki visszafojtottan vagy éppen elfojtottan gyászol. Nehéz szavakat találni erre a fájdalomra.
Ezzel a kopjafával szeretnénk megemlékezni az anyaméhben életüket vesztett gyermekekre, a spontán és művi vetéléssel elvesztettekre, azokra a házaspárokra, akik néhány napos korban veszítik el a gyermeküket. Szeretnék segíteni a gyász feldolgozásban, és úgy gondolom, azoknak, akik az első sokkoló napokon, heteken túljutottak kijöhetnek a temetőnkbe és a kopjafánál megállhatnak, elcsendesedhetnek, imádkozhatnak, elbúcsúzhatnak, elköszönhetnek az oly nagyon várt, de meg nem született gyermeküktől.
Nagytiszteletű Tímár Ulla asszony avatóbeszédében a következőket mondta:
“Néhány napja, 90 éves lelkész édesapámnak – aki valamikor itt szolgált Átányon – mondtam, hogy hová készülök, milyen alkalomra, és ő csak annyit mondott: „Igen, mert miért is nincsenek ők itt köztünk”. Talán az ő szívében a miért kapott nagyobb hangsúlyt, én most mégis a fájdalom és keserű hang nélkül szeretném nektek hirdetni azt, hogy aki Isten gondolatában jelen volt valaha is, mióta Ő megteremtette ezt a világot, annak nincs vesztett ügye, annak az életnek élete van, hiszen nem ez a földi lét csupán a mi világunk. Az Isten szeretetében fogant élet ÉLET marad és él.
Hogy nem közöttünk, hogy nem velünk, azzal mi lettünk kevesebbek, mi lettünk szegényebbek!
Isten csendesítsen el fájdalmat, válasz nélkül maradt miérteket, csendesítsen keserű hangokat, csendesítsen vádakat, önmagunk és mások felé. Hozzá mehetünk e terheinkkel.
Hadd mondjam és hirdessem ennél a kopjafánál, hogy Isten első „mielőtt”-je (mielőtt megformáltalak) megmarad. Az Ő életet formáló gondolatában ott lenni, az az igazi csoda. Nem veszett el ott egy élet sem, higgyük el! A mi dolgunk az elengedés, a megbocsátás és a megbocsátott állapotban a békességre érkezés.
Nagy a felelősségünk, hiszen ki kell mondanunk azt, hogy nincs véletlenül született ember ezen a földön. Nincs olyan, aki ne lett volna részese Isten tervező szeretetének, bármerre nézünk most itt egymásra vagy élettereinkben… hiszen olyan egyedivé formálta életünket. „Ajándékul kapod az életedet” – olvassuk Jeremiás könyvében.
Hiszem, hogy az Úr ismerete, szeretete van azokkal is, akikre most emlékeztet minket ez az alkalom. Életük ugyanolyan drága kincs számára, mint a miénk.
Gyermekkorom óta hallom az Igét, de sokszor emlegették a nagyszüleim a nyékládházi otthonban és véstük fel az ő sírjukra is: „Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre” (Zsolt,100) És hallottam őket imádkozni, haldokló ágyukon is szót emelni Isten előtt az utódokért, a gyermekeik gyermekeiért és azok fiaiért… Mert így lehet nekünk is belesimulni Isten teremtő és alkotó szeretetébe.
Végül egy szó a Jeremiás prófétának adott ígértéből: „mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.”
Nem csak azok az életek Isten szentjei, akikre emlékezünk, hiszem, hogy ők azok. Lehet és legyen a mi életünk is megszentelt. Hiszen Isten gondolatában minden élet annak indult az Úr Jézus áldozatáért. A különbség az, hogy nekünk, – akik a földi életet is kaptuk – magunknak kell az útra rálépni, Jézus által Isten szentjeivé válni.
A mai vasárnap a reménység vasárnapja. Áldjon meg most minket békességgel az emlékezésben, békességgel azokat, akik majd időről időre megállnak itt e kopjafánál és áldjon meg felelősséggel azok között, akiket e földön adott nekünk.”
Fotó: Hevesi Hírportál/Jakab Tibor