Miközben számtalan híradás szól a hevesi atlétikáról és labdajátékokról, viszonylag kevesen tudják, hogy él a városunkban egy olyan fiatalember, aki évek óta hódol szenvedélyének, és aki az idei Szlovák Ultra Trail terepfutó sorozat összetett versenyét vezeti. Vele beszélgettünk családról, sportról, kitartásról…
- Mit tudhatunk Frisch Lászlóról, mint magánemberről?
Születésem óta Hevesen élek, ez néhány napja épp 40 évvel ezelőtt történt. 😀 Feleségemmel és gyermekeimmel – 2,5 éves kislányommal és 8 éves kisfiammal – a város szélén egy családi házban lakunk, közel a szabadsághoz, ami az én sportomban kitűnő elhelyezkedés.
Tanulmányaimat anno Hevesen, Egerben és Budapesten végeztem. Először a fővárosban, 2005 júliusa óta pedig Hevesen vagyok rendőr, 2007 óta nyomozó.
- A hivatásodat sem az unalmas hétköznapok jellemzik…
Valóban nem. Nyomozóként akad munkánk bőven, hisz nem mindenkinek dobja az élet, hogy egy tengerparton legyen zsaru rövidnadrágban flangálva, és hideg koktélokat kortyolgatva sétáljon a homokban. A környék jelentős része hátrányos helyzetű, így a bűnügyi fertőzöttség is magasabb, amivel arányosan növekszik a ránk nehezedő nyomás mindkét oldalról: úgy a törvénytisztelő állampolgárok részéről elvárásként, hogy rend legyen, mind a másik utat választó bűnelkövetők részéről. Ők teszik „színessé” a munkánkat és nem hagynak unatkozni bennünket.
- Hogy néz ki egy átlagos nap a Frisch családban?
Most éppen a felfordulás előtti állapotok uralkodnak. Igazi változás előtt állunk, mert a feleségem gyedet követően a napokban megy vissza dolgozni. Annak idején egy gyerekkel működött, most kettő gyerkőccel próbálkozom: munka előtt én viszem majd oviba és suliba őket, így kicsit később kezdődik a napom. Munka után a feleségem a gyerekekkel együtt hazamegy, egy kis szusszanás után a fiam atlétika, vagy foci edzésén „vesznek részt” mindhárman, így a kisebbik is látja, hogy fontos a sport az életünkben.
Én eközben vagy tovább dolgozom, vagy edzeni megyek a konditerembe. Késő délután, kora este mindenki hazatér a sport és munka után. Hétvégeken a részemről mindez fordítva történik: futással kezdek, majd normál családként töltjük a szombat-vasárnapokat, ha nincs verseny vagy nem találunk más programot.
- Mi késztetett arra, hogy a sportnak ezt az igencsak embert próbáló ágát válaszd?
Lassan 10 éve, hogy 100 kg testsúllyal – ami bőven zsírból állt – diétázni és edzeni kezdtem a fogyás érdekében. Később, mikor 90 kg körülire lement a súlyom, kocogni és futni kezdtem. Még 5 évvel ezelőtt sem gondoltam, hogy ide jutok. Egyszerűen magával szippantott a siker és a változatos kihívás. Eleinte 50-es távokkal kezdtem túrázni, ami futássá változott. Megtetszett, hogy egyre nagyobb kitartásom van az egészhez és növeltem a távot.
Manapság szívesebben megyek egy 100-as fölötti távot, mint annál rövidebbet. Kissé hülyén és mazochistán hangzik, amit csinálunk, de élvezettel tölt el, amit egy 100 kilométeres táv ad. Ebbe csak beleszeretni lehet. Az endurance sportok, mint pl. a többszörös ironman, vagy az ultrafutó versenyek mutatják meg, hogy milyen ember is vagy valójában. Itt el kell viselned a magányt, tűrnöd kell a fájdalmat, alkalmazkodnod kell a pillanatnyi időjáráshoz, meg kell ismerned a tested minden reakcióját, azt, hogy miként reagálj a jeleire. Mentálisan a mélypontokból ki kell mászni, ami akár órákat is igénybe vehet, de közben nem csak a testeddel harcolsz, hanem az idővel is. Ha egy ilyen verseny után célba érsz, az olyan katarzist jelent, ami semmivel sem összehasonlítható.
Mindemellett rengeteg új dolgot látsz és érzel. Látod az erdő életét, a meghódított csúcsokon a panorámát, amit fénykép soha nem ad vissza. Valami hasonló okból választottam ezt a sportot.
- Hogyan egyeztethető össze a munka, a család és a futás, a versenyzés? Meg lehet találni az arany középutat? Gondolom, támogató családi háttér nélkül sokkal nehezebb lenne.
A családom mindenben segít, hogy sikeres legyek és osztoznak az örömömben. Ők is részesei az egésznek, hiszen sokat vagyok távol és ez csak úgy működhet, ha ezt tolerálják.
Egy verseny tulajdonképpen 4-5 napból áll, mert előtte két nappal bepakolok és felkészülök, egy nappal előtte kiutazom, majd jön a verseny és azt követően az otthoni pihenés és regeneráció.
Szerencsére, a munkahelyemen – amennyire lehet – pozitívan állnak hozzá, így a munkaidő szervezésében kapok segítséget. Persze nem munkaidő kedvezményt, hiszen ugyanúgy dolgozom, mint a többiek, csak vannak napok, amikor tovább maradok, így középen megáll a mérleg.
- Hogyan készültél a szlovák versenyre? Volt-e olyan tényező, ami ezt a felkészülést nehezítette?
Abszolút földrajzi tényező nehezítette a felkészülést, hiszen itthon a legmagasabb csúcs a Kékes a maga 1014 méterével, így a 2000 fölötti csúcsokra nem tudtam hogyan készülni.
A Mátrában a Hatökör ura nevű helyről a Kékesre és vissza rohangáltam, ez olyan 600 méter szintemelkedés 5-6 km alatt. Itt tudtam valamelyest megízlelni rövid távon az emelkedést, de ez közelébe sem érhetett a szlovák hegyeknek, ahol 6-7 kilométeren 1000-1200 méteres emelkedés volt egyben. A felkészülésem alapvetően 40-80 km-es mátrai és bükki futásokból állt. Persze jön a kérdés, hogy oké, de volt olyan verseny, ami 210 km volt…Hát, erre fizikálisan már nem lehet edzeni, inkább mentális felkészülés kell hozzá.
- Mi volt a legemlékezetesebb élményed akár a felkészülési, akár a versenyzési időszakban?
Minden ultra más, mindenhol különböző élményben volt részem. Ez egy álomszerű év, eddig minden versenyben volt valami különleges. Az elsőn hóban, sárban tocsogtunk, a másodikon brutális volt szintemelkedés, 112 kilométeren 7500 méter. Összehasonlítva: itthon két darab százasban van ilyen mértékű szintemelkedés. A harmadikon 22 órából 21 óra eső és szél, a negyedik egy rövid 55 km-es, ahol a durva részidők miatt rohanni kellett, az ötödik a maga a 210 kilométeres távjával, a legutóbbi 56 kilométeres verseny pedig a magamhoz mért 2 órával rövidebb teljesítési idő miatt felejthetetlen.
Ha mégis kiemelnék valamit, ami talán a többinél is emlékezetesebb: 112 km-en az utolsó frissítő ponttól volt tizenegynéhány kilométerem 800 méter szintemelkedéssel a célig. A társam sajnos kikéste az idejét még 50 kilométernél, így ő korábban kiállt és várt a célban, ahonnan írt egy üzenetet: látja a GPS-en, hogy hol tartok és 4 óra múlva találkozunk. Erre a találkozásra azonban 1 óra 57 perc múlva került sor. Még magamat is megleptem, hogy olyan technikás terepen, 100 kilométerrel a lábamban, hogyan tudtam a célig abszolút 6. szektoridőt futni, amikor már lépni is alig kellene. Ezért is látta reálisnak a 4 órát.
- Milyen eredményeket értél el eddig? Van-e olyan, amit szeretnél, de még nem sikerült?
2015-ben a Mátra Kupán, ami 19 versenyből állt 20 km-től 160 km-ig, 1. helyezett lettem. 2016-ban az MSTSZ Nemzeti Bajnokságon NB II. 2. helyezést értem el 8 darab 50 km-es futammal. 2017-18-ban ugyanezen Nemzeti Bajnokság NB I-el kísérleteztem, de még nem voltam elég erős hozzá, így „csak” részsikereket értem el. Pl. 2018-ban a Kazinczy 200-at teljesítettem, így belekerültem a 122 valaha volt teljesítőbe.
2019-ben Ausztriában indítottam a szezont egy 120-assal, amit úgy terveztem, hogy a kezdés napján már célba is akarok érni. Olyan gyorsra sikerült, hogy 19 óra 29 perc helyett 15 óra 2 perc alatt teljesítettem. Ha nem állok meg hazafelé pihenni az autópályán, nem, hogy célba, de haza is érek 19 óra 29 perc alatt. Abban az évben Szerbiában az egyik leghíresebb versenyen, a 134 kilométeres Fruskagorski Extreme Ultrán a 16. lettem, majd jött mellé a magyar bajnokság: 2019 MSTSZ Nemzeti Bajnokság NB I. 3. hely, 10 darab 100-200 km-es futammal.
Mit szeretnék még elérni? Rengeteg verseny van a világ minden táján, ahová szeretnék eljutni. Elég rangos események, ahová bizonyos kvalifikációs pontot kell szerezni már magához a nevezéshez is. Nekem ezek a pontok évről évre megvannak, de sajnos az anyagiak eddig gátat szabtak. Hiába vagy az ország egyik legjobbja a sportodban, hiába a nemzetközi siker, és hiába képviseled Magyarországot, ez külföldön nulla elismeréssel jár. Ezt nem csupán rám, hanem szinte az összes terepfutóra ki lehet terjeszteni. Szponzor nélkül nem tehetek meg mindent, ígéretekkel pedig már tele a padlás.
Hogy mégis nevesítsek egyet: egyik legnagyobb kitűzött célom az Ultra Trail Mont Blanc. Ez a terepfutás Tour de France-a, hogy valami közismert versenyhez hasonlítsam. Ezen kívül 100-150 ultrát szeretnék menni még külföldön az elkövetkezendő 25 évben.
- Ha nem kifejezetten a sportot nézzük, és lehetne három kívánságod, amit a mesebeli aranyhal, vagy a lámpás szelleme teljesítene, mik lennének azok?
Egy kívánságot használnék el, a másik kettőt átadnám másnak, akinek nagyobb szüksége van rá. Van egy bakancslistám, ami a családomtól kezdve a hobbyt, a sportot és az egzisztenciát, azaz a számomra fontos dolgokat foglalja magában. Ezen bakancslista teljesítését kívánnám, semmi mást.
- Mit javasolnál a jövő terepfutó generációjának? Milyen életkorban és hogyan érdemes elkezdeni?
Még én is gyerekcipőben járok, én sem tudom, mit lehet javasolni. Az biztos, hogy a futás mellett folyamatos kontrollálni kell a szervezetünket. Értem ez alatt leginkább az ízületeket. Volt egy társam 2015-ben, aki ízületi sérülés miatt hagyta abba 60 évesen az ultratávokat, de az egyik legnagyobb tehetsége ennek a sportnak. Huszonévesen ízületi sérülés miatt vett vissza és lassult le, és kénytelen kihagyni versenyeket.
Én sem tudom mi a jó. Talán, ha 65 évesen szintidőben tudok teljesíteni egy könnyebb százast minimális ízület fájdalommal, akkor azt mondhatom, hogy az én módszerem bevált. Én csak erre az egy dologra fókuszálnék, hogy az ízületre figyelni kell!
Mikor érdemes elkezdeni? Erre nincs megfelelő válasz. El lehet kezdeni 40-50 évesen is. Amire figyelni kell, az a fokozatosság. Én fokozatosan növeltem a távot és így is beletelt 2 évembe, hogy egy itthoni 100-ast „könnyen” abszolváljak. Ha megnézzük a mezőnyt bármelyik országban, bőven 30 fölöttiekből áll. Az ITRA (Nemzetközi Terepfutó Szövetség) több statisztikát készít évente, az idén kijött egy olyan, amely szerint az ultrázók átlagéletkora 40 év. Ez azt jelenti, hogy 50 évesen sem késő elkezdeni.
