Azokra a százezrekre emlékeztünk február 25-én Hevesen, akiknek az életét elvette, vagy megnyomorította a kommunista diktatúra hazánkban. Az áldozatok emléknapját a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el. Kedden, a hevesi Helytörténeti Gyűjtemény lépcsőinél elhelyezett Guba Dezső emléktáblánál Sveiczer Sándor polgármester, a város képviselői és a civil szervezetek tagjai részvételével, a kommunizmus áldozatainak tiszteletére gyújtottunk mécsest. Az emlékműsorban közreműködött Gyimesiné Gömöri Ilona etnográfus-főmuzeológus, Kovács Sándor magyartanár és Takács Antónia, az EJROK tanulója.
Az emlékműsorban elhangzott: “Talán nincs még egy költő, aki olyan elemi erővel, mellbevágóan és megdöbbentően fejezte volna ki a 20. században átélt diktatúrát, mint Illyés Gyula. Verse egyetlen, megszakítatlan mondatban mutatja be a folyamatos rettegésben, elnyomorított lélekkel élő embert, az elnyomást, a haragot, a félelmet és a fájdalmat.
A zsarnokság minden korban és minden változatában emberellenes.
Ma, az emléknap alkalmából a mindenkori elnyomás ellen szólunk ezen a helyen, a verset megjelenítő műalkotásnál.
A kommunizmus ideológiájának a gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, azonban mint politikai rendszer, a 20. század elején jutott hatalomra, óriási áldozatokkal kísérve. A magyar nemzet először 1919. március 21. és augusztus 1. között szenvedte meg a bolsevik típusú proletárdiktatúrát, melynek 133 napja alatt mintegy 300 embert végeztek ki. A politikai okokból bebörtönzöttek, internáltak, túszként fogva tartottak számát a történészek 2-5 ezer főre becsülik.
A kommunizmus igazi megpróbáltatásai azonban 1944-től jöttek el.
Hazánkat elözönlötte a szovjet Vörös Hadsereg, magával hozva azt a szellemet, mely együtt járt a magyar lélektől idegen barbarizmussal. Országunk megszállási területté vált, kiépült a szovjet példát követő diktatúra. 1947-49 során felszámolták a többpártrendszert. A Kisgazdapártot szétverték, a róla leszakadó pártokat betiltották, vagy ellehetetlenítették. A szociáldemokratákat beolvasztották a kommunista pártba, így jött létre a Magyar Dolgozók Pártja, mint egyedül működő párt 1949 és 1956 között.
Ezzel párhuzamosan kiépült a belügyi irányítás intézményrendszere is, amelynek élére 1948-49 során a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályából, az ÁVO-ból hatósági szintre emelt Államvédelmi Hatóság, az ÁVH került, Péter Gábor altábornagy parancsnoksága alatt.
A szovjetek „málenkij robot”, vagyis kis ingyen munka címén máig tisztázatlan számú embertömeget hurcoltak el szovjet munkatáborokba 3 nap helyett 3 évre vagy még többre, sokakat örökre. Egy ilyen vagonba kerülhetett valaki csak azért, mert volt rajta egy leventesapka, német vezetékneve volt, vagy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. A „nagy utazást” megúszni legfeljebb akkor lehetett, ha valakinél kommunista párttagkönyv volt.
Kárpátaljáról, amelyet 1945 nyarán a Szovjetunióhoz csatoltak, minden 16 és 60 év közötti magyar férfit elhurcoltak valahova a Szovjetunióba a szocializmust építeni.
„A magyar kérdés vagonkérdés” – mondta Sztálin 1944-ben és mentek is a magyarokkal telt vagonok – valahova a Szovjetunióba.
Az új, szovjet típusú berendezkedést szinte minden társadalmi réteg megsínylette. Felosztották a 100 holdon felüli birtokokat. A nagy múltú nemesi családok – akik az ország történetét évszázadokon át alakították – eltűntek az országból. Az itt maradottak megalázva és kitaszítva élték tovább az életüket.
Minden olyan gazdát, akinek 20 holdnál nagyobb földterülete volt, kuláknak nyilvánítottak, akiket büntettek, az üldözéssel tönkretettek és társadalmilag megsemmisítettek. Hat év alatt ezt a réteget sikerült kiiktatni a falvak életéből, de ezzel együtt megkezdődött a hagyományos paraszti társadalom felbomlasztása is.
Az iparosoktól elvették a műhelyeiket, a kereskedőktől a boltjaikat.
A tehetős polgári réteg is áldozattá vált, amikor házaikat át kellett adni az új rendszer kegyeltjeinek.
A diktatúra egyik jellemzője, hogy mindent központosít. 1948-ban az iskolák államosításával a kommunista ideológia terjesztésének legfontosabb területe került az állam kezébe.
A Rákosi-korszak visszaéléseiről, a rettegésről és bizonytalanságról, az Andrássy u. 60.-ról, Recskről és Kistarcsáról a legtöbben hallottunk. Tőlünk nem messze, Recsken 1950-1953 között mintegy 1500 embert tartottak kényszermunkatáborban, kegyetlen körülmények között. A Közép-Tisza vidékén és a Hortobágyon 12 hasonló tábor működött, ahová a kitelepítetteket minden magyarázat és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel.
A Rákosi-korszakban halálos ítélet miatt vagy a börtönviszonyok következtében mintegy kétezren haltak meg. A bíróságok 387 ezer embert ítéltek szabadságvesztésre, vagy helyeztek rendőri felügyelet alá. A letartóztatások, kihallgatások módja, a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek. A kínzások, éhezés és fázás, a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak.
A kommunizmus egyik legsötétebb időszaka az 1956-os forradalmat követő megtorlás idején következett. Mintegy négyszáz embert végeztek ki, 16 ezret ítéltek fegyházra, 13 ezer „megbízhatatlant” internáltak.
Kívánjuk a most felnövő generációknak, hogy a nagyszüleik és dédszüleik által átélt borzalmakat csak tankönyvekből, vagy filmekből ismerjék meg, és soha ne kelljen megtapasztalniuk a zsarnokságot, a félelmet, a szenvedést, a 20. századi kommunizmus rettenetét.
Hajtsunk fejet az áldozatok előtt!”
Gy. Gömöri Ilona néprajzkutató korábbi írásaiban olvashattunk a hevesi származású Guba Dezsőről, akinek élete, tevékenysége az ellenállás, a csendes, de bátor áldozatvállalás jelképe. Sorsának alakulása egy korszak, a kommunista és szocialista rendszer lenyomata is egyben.
„12 évet ült börtönben, 1950-1955 között, majd 1957-63 között.
Amikor 21 évesen Hevesről Budapestre került a Pázmány Péter Tudományegyetemre bölcsészhallgatóként, néhány hónap múlva a Szociáldemokrata Párt ifjúsági szervezetének tagja lett. A Párt kollégiumi szervezetében, a DOKOSZ-ban tevékenykedett, a szervezésben Kéthly Anna munkatársa volt.
1950-ben letartóztatták pártszervezői munkája miatt és az Andrássy u. 60.-ba hurcolták. 10 évi börtönt kapott, melyből 5 évet töltött le. Mint büntetett előéletű személyt, a tanári pályától eltiltották.
Így került haza Hevesre, ahol a hevesi Kultúrház művészeti előadója lett. Irodája a helyi értelmiség találkozóhelyévé vált.
Itt érte az 56-os forradalom. A Járási Munkástanács elnökévé választották. A forradalom ideje alatt nem hagyta el Hevest. A Miskolci Népbíróság Vida-tanácsa életfogytiglanira ítélte. Az 1963-as amnesztiával szabadult. Ezután Hevesen saját földjén és napszámosként dolgozott, valamint magántanárként nyelvoktatást vállalt.
Rehabilitációja a rendszerváltással valósult meg. A Szociáldemokrata Párt örökös tiszteletbeli elnökévé választotta.
Guba Dezsőre mindenki tisztelettel nézett fel. Hiteles ember volt, akinek a szavai és tettei között nem volt különbség. Hiteles ellenálló, aki mindenben ellenállt a zsarnokoknak” – mutatja be írásában Guba Dezső életét a főmuzeológus.
FOTÓ: Jakab Tibor/Hevesi Hírportál
