Hevest a török kor óta a dinnye hazájaként emlegetik a források, ahol a könnyen felmelegedő talaj és a kedvező éghajlat miatt a térség legkoraibb dinnyéje terem. Az erdőirtásokon bőséggel termett a „hevesi vérbélű”, mely a 19. században önálló fajtának számított. Az intenzív, melegágyi művelésre a 20. században tértek át. A gyepkockában való palántanevelés módszerét a csányiak fejlesztették mesterfokra, ők terjesztették el szerte az országban.
Hevesre az 1920-as évek elején került az első név szerint ismert csányi dinnyés, Bálint Sándor. Hamarosan a legelismertebb szakértőnek számított, nevét Dinnyés Sándorként őrizte meg a helyi hagyomány. Leánya ma is Hevesen él, aki egy interjúban elmondta édesapja életútját.
Bálint Sándor Csányon született 1902-ben, dinnyéscsaládban. Fiatalemberként Jászapátira szegődött, ott ismerte meg a gazda lányát, Bagi Veronikát, akit nemsoká feleségül vett. Az 1920-as évek elején költöztek Hevesre, amikor a csányi dinnyések tudása iránt óriási igény volt. Hamar ismertté vált, sorra keresték fel tanácsért, vagy éppen palántáért otthonában, a Gyöngyösi út 50. sz. alatt. Mivel mindenki a korai termés elérésére törekedett, amihez melegágyban nevelt palántákra volt szükség, az új módszer elsajátítása különösen fontossá vált a termelők számára. Az új művelési módot a hevesi gazdák nagy részével Bálint Sándor ismertette meg. Ezért fűzték nevéhez a „Dinnyés” jelzőt.
„Hat éves koromban már dolgozni kellett. A gyepkockák alsó részébe, ahol nem volt fű, lyukat kellett fúrnom, és beletenni egy magot. Édesapám mindig elmondta: Nehogy fordítva tedd, mert nem lesz belőle semmi!” – idézi fel Bálint Sándor leánya. A dinnyemagot soha nem vásárolták, saját termésű magból nevelték a palántát. A termelők a gyepkockákat a régi Vásártéren vagy a pélyi határban vágták, ehhez két szerszám kellett, a hasító, amivel felvágták a gyepet és a szedő, amivel felszedték a kb. 7×7 cm-es kockákat. Ezt vitték az addigra már előkészített melegágyba, aminek kb. 40 cm-es istállótrágya volt az alapja. Ott szorosan egymás mellé helyezték füves oldalukkal lefelé, így kerültek beléjük a magvak. Majd rátették az üvegrámát, és ha hideg volt, még a hasurát is. Vigyázni kellett az egyenletes melegre, a szellőztetésre. Amikor megnőtt a palánta, május közepén kivitték a dinnyeföldre, fészkekbe ültették. Háromszor kellett kapálni, ügyelni arra, hogy ne vágják el a gyökereket. Nem locsolták, annyi víz érte, amennyit az égből kapott.
„Amikor eljött az érés ideje, édesapám választotta ki, melyiket lehet levenni. Nagyon értett hozzá. Csak ráütött a dinnyére és a hangjából tudta, hogy melyik a jó. Vagy a héj keménységét figyelte. A nagy ujja körmét belenyomta a dinnye héjába. Ha belement, azt mondta. ez még csak 70 %, ha nem, ez 100 %-os érett, mehet! Olyan kemény volt a körme, hogy alig lehetett neki levágni.” A dinnye jelölésére szöges dinnyebélyegzőt is használtak, mely védjegyet jelentett a termelő számára. Az eladás nem jelentett nagy gondot. Sokszor már a földjéről felvásárolták a kereskedők, máskor a termelők szállították el közeli és távoli piacokra, Budapestre is.
A hevesi fajtájú, sötétzöld, fényes héjú, apró fekete magvú görögdinnyét termelték. Sárgadinnyében szerették az ananász fajtát, mert puhább húsú volt, a kősárgát pedig azért, mert jól lehetett szállítani.
Bálint Sándorékon kívül még sok csányi dinnyés költözött ide abban az időben, nagy igény volt a tudásukra. Sokan végleg itt maradtak, Hevesre, Átányra, Erdőtelekre házasodtak. Dinnyés Sándor rövid ideig Csongrád megyébe is szerződött, de életének nagy részét Hevesen töltötte. Utolsó éveiben is híresen szép palántákat nevelt. 1981-ben hunyt el. Hat gyermeke közül jelenleg kettő él, a 93 éves Ilona Hevesen, húga Kaliforniában.
Gy. Gömöri Ilona muzeológus
