Az antiszemitizmus minden tekintetben rossz és elfogadhatatlan. Mindenkit felelősség terhel, aki bármilyen formában is táplálja az antiszemitizmust. Ezt erősítette meg Magyarország Kormánya is a minap.
Tudvalevő, hogy az elmúlt héten a keresztény egyházak az ökumenizmus jegyében gyűltek össze számos templomban és imaházban. Ez az egybeesés is jelzi, hogy van még mit tennünk ezen a téren. Az elmúlt száz év közkedvelt és legnépszerűbb pápája, Szent II. János Pál pápa 2000-ben a Szentföldön így szólt: „Én magam mindig azok közé akartam tartozni, akik mindkét részről azon fáradoznak, hogy felül tudjunk emelkedni az előítéleteken és biztosítani tudjuk a zsidók és keresztények közös lelki örökségének egyre teljesebb és tágabb körű megértését. Megismétlem azt, amit a római zsidó közösségnél tett látogatásom alkalmával mondtam, ti. hogy mi keresztények elismerjük, hogy a zsidó vallási örökség része a hitünknek: „idősebb testvéreink vagytok” (1986.). Reméljük, hogy a zsidó nép elismeri, hogy az Egyház teljességgel elítéli az antiszemitizmus és rasszizmus minden fajtáját, mert gyökerében ellenkeznek a kereszténység alapelveivel.”
A nagyobbik kormánypárt vasárnap közleményben emlékezett:
„Egyetlen nemzedék sem felejtheti a holokausztot, ami a XX. században több millió ember, köztük több százezer magyar megsemmisítéséhez vezetett. A szabadjára engedett antiszemitizmus terrort, népirtást, és totális háborút hozott Európára és a világra. Azt hittük, hogy ez nem ismétlődhet meg, most mégis sok zsidó ember újra félelemben él Nyugat-Európában, mert a tömeges bevándorlással együtt az antiszemitizmust is rászabadították a kontinensre.” (origo.hu)
Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította.
Emlékezzünk. Két idézettel.
„Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.
A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban.” (Esterházy Péter: Az örömről – részlet)
„Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek – föltéve, ha találunk rá módot, természetesen. Így amikor mindazokkal együtt, akiknek itteni munkába állításához túl sok remény immár szemlátomást nem fűzhető, engem is vissza, mintegy a feladónak: Buchenwaldba küldtek, minden maradék képességemmel osztoztam, természetesen, a többiek örömében, mivelhogy az ottani jó napok, no meg kiváltképp a reggeli levesek jutottak tüstént az eszembe. Nem gondoltam viszont, elismerem, arra, hogy még előbb meg is kell majd érkeznem, mégpedig vasúton s már az ily utazások föltételei mellett; mindenesetre elmondhatom, vannak dolgok, amiket addig sosem értettem, s bajosan is hihettem volna egyáltalán el. Egy oly, valaha gyakran hallott kifejezés például, mint: „földi maradványai”, az én addigi tudtommal kizárólag valaki megboldogultra vonatkozhatott csak. Márpedig magam részéről, nem kétkedhettem, éltem, ha pislákolva, mintegy tövig lecsavartan is, de égett még bennem valami, az élet lángja, ahogyan mondani szokták – vagyis hát itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik, a kocsi zötyögő padlatának hideg s mindenféle gyanús nedvektől nyirkos szalmáján, hogy a papiroskötés már rég lemállott, szétfoszlott, leszakadozott, ingem, rabnadrágom, amibe az útra öltöztettek, puszta sebeimhez tapadt – de mindez nem érintett közelről, nem érdekelt, nem befolyásolt többé, sőt állíthatom, rég éreztem már ily könnyen, békésen, elandalodva szinte, kereken kijelenthetem: ennyire kellemesen magam. Annyi idő után végre először szabadultam meg az ingerültség gyötrelmétől is: az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlóak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem. S ugyanezt tapasztaltam az ő részükről is. Reménnyel, mint eleinte, igaz, többé már nemigen biztattak. Meglehet, ez is tehette – az egyéb nehézségeken kívül, természetesen – annyira csöndessé, másrészt azonban oly családivá is egyúttal az általános nyögdécselésen, fogak közti sziszegésen, halk panaszon kívül olykor hallható egyéb megnyilvánulásokat: a vigasz, a nyugtatás egy-egy szavát. De mondhatom, tettekkel sem takarékoskodott, kinek csak képességéből tellett, s hozzám is adogató kezek irgalmas szorgoskodása juttatta például el, ki tudná, mi távolságból, a sárgaréz konzervdobozt, mikor bejelentettem: vizelnem kell. S mire végül hátam alá – nem tudom, mint, mikor és kinek vagy kiknek a keze révén – a vonat deszkái helyett egyszerre kövezett talaj jégbőrös pocsolyái kerültek, mondhatom, igen sokat már nem jelentett nékem, hogy szerencsésen megérkeztem Buchenwaldba, s azt is rég elfeledem, hogy ez az a hely végeredményképp is, ahová annyira vágytam. Azt sem sejtettem, hol is vagyok: a pályaudvaron-e még, vagy beljebb, a környékre sem ismertem, és az utat, a villákat meg a szobrot se láttam, amelyre pedig még igen jól emlékeztem.” (Kertész Imre: Sorstalanság – részlet)
Hevesen van zsidó temető, valamint egykor állt zsinagóga is városunkban. Emlékezzünk méltó módon az áldozatokra!
