Érzelmi és lelki értelemben olyan időszakban vagyunk, ami megviselhet, felkavarhatja lelkünk legmélyét is. Szeretteink, barátaink, ismerőseink, akik már átléptek egy másik világba, nincsenek velünk, nem úgy látnak minket, ahogy mi most egymást – az ő hiányuk fáj.
Ha fáj valami, akkor azt ki kell mondani, meg kell próbálni orvoslását. A lélek többet fáj, mint a testrészeink, csak éppen nem merünk beszélni róla. Egymásnak kiváltképp azért vagyunk, hogy segítsünk; Isten viszont mindig felkínálja szeretetét és segítségét – a művészet által is.
Péntek este hagyományt teremtettünk Hevesen három kiváló művész, Hegyesi-Hudik Margit, Simorjay Emese és Dusík István közreműködésével. Olyan zenés irodalmi esten vettünk részt, ami témájában és szerkezetében is újnak számít. Az összeállításért is hála nekik, hiszen már bármikor és bárhol előadhatják; ha nekünk segített, így lesz ez másokkal is.
Mindenszentek ünnepe témájában ugyan nem lehangolt, hiszen minden olyan lelket ünneplünk, akik már örökké Istenben lelik örömüket. Halottak napja teológiailag elsősorban azokról szól, akik még nem jutottak el oda, ahol Istent szemlélhetik, vagyis még a tisztulás állapotában léteznek, várják az üdvösséget. Értük imádkozunk akkor. Ez a vallási értelme. A napok, amelyeket most megélünk, mindenképpen arról szólnak, hogy imádkozunk értük, jobban emlékezünk rájuk, kicsit jobban feldíszítjük nyughelyüket virágokkal és gyertyákkal. (Független attól, hogy hitünk szerint éppen milyen állapotban vannak.)
Teljes egységként éltem meg az estet. Mintha zene és irodalom nem is lehetnének külön; jó volt ez a konfúzió. Érzékelhetetlen határok húzódtak meg a művek között, melyek szinte csak a levegővételre, a helycserére szolgáltak. Az első szótól kezdve magával ragadott, és vitt egészen végig, Caccini Ave Mariájának záró akkordjáig. Minden jelenlévő csodálatos mélységeket élt át: hite, létezése és jövője mélységeit. Vagy éppen magasságait?
Tiszta igazságokat hallottunk, tiszta előadók tiszta hangján. Mert minden, amit közöltek, érthető volt – hiszen aki átad, tudnia kell, mit ad át. Az egyik igazság számomra Szalézi Szent Ferenc gondolata volt: „Azt a keresztet, ami most annyira nyomja a válladat, mielőtt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette, mindkét kezével méregette, vajon nem nagyobb-e, nem nehezebb-e a te számodra, mint amennyit elbírsz?” Rachmaninoff Vocalise (Op. 34. No. 14.) című műve is megszólalt. (Annyit elárulhatok, hogy Dusík István, az est zongoristája, személyesen ismerte Kocsist, aki éppen két éve hunyt el, és az első, 2016. decemberi emlékkoncerten is elhangzott ez a mű, csak nem vokális szólistával. Hegyesi-Hudik Margit pedig kifejezetten erre az estre készült fel ennek előadásával.) Egy szó fogalmazódott meg bennem, mikor kettejük előadásában ezt hallottam: a végtelen. Miért élünk? Miért halunk meg? Honnan mindez? Hová tartunk? Nem a semmibe, de végtelenül.
Mit hozott e három előadó nekünk? A lélek békéjét úgy, hogy közben jól esett könnyet ejteni, jól esett, ha összeszorult a szív, és jól esik megtanulni kimondani, miközben különféle keresztjeinket hordozzuk, hogy „pie Jesu, dona eis requiem” – kegyes Jézus, adj nekik nyugodalmat. Mert be fog zárulni itt lenn egy ajtó, de majd ott fenn kinyílik egy másik. Mi, akik ott voltunk péntek este, és hallottuk ezt a magasztos és természetfeletti előadást, biztosak vagyunk benne: olyan üveggolyót kaptunk, mely távolság, végtelenség, és vele a szívünkben igazi óriásként megyünk majd… (GLM)
A zenés irodalmi est támogatója: Heves Város Önkormányzata, Heves Média Kft.
Album fotói: Heves Média Kft./Jakab Tibor
