„Ki pedig lelenc volt – kemény lesz,
Kezén kő hajlik, bronz puhul.”
( Dusa Lajos )
Pataki Pál elment az örök vadászmezőkre. Itthagyta a földi létet. Belefért egy kicsi urnába, de a lelke, a lelke az halhatatlan. Megrendítő volt a vele töltött utolsó idő.
Szerettem volna, ha még él, velünk tölt még egy kis időt. Jártam hozzá, hozzájuk és rajzoltam. Egy idő után azt kérte: – Ne rajzoljál már öcsém, mert fáj a hátam! Jó.
Hát persze, hogy fáj. Bátyám halálos beteg volt. Tudtuk, de nem akartuk ezt elfogadni. Én biztos, hogy nem.
Egy növendékem, a szobrász Blaskó Sanyi mondta, van egy nagytudású javasasszony ismerőse, Emma. Ő meggyógyítja. Indiában tanult. Elmentünk és megkerestük Tiszaföldváron Emmát. Megvizsgálta, kérdezgette, mérte az életét, komoly arccal és komolyan vizsgálta. Volt hozzá műszere. Cseppeket írt föl, miután azt állapította meg, hogy rengeteg csípés érte.
Úgy mondta és sorolta: – szúnyog, darázs, méhecske, bögöly, hangya, kullancs, legyek is csíphették…és ezek a mérgek nem távoztak a szervezetéből. Ennek az állapotnak a Borélia nevet adta. Folyadékot kaptunk. Ezt kellett csepegtetni Bátyám karjára és beledörzsölni a húsba. 2×1 csepp, majd naponta 1 cseppel emelni kellett az adagot 10 napig, a 10. naptól pedig 2×10 csepp, amíg a készítmény tart.
Természetesen hittünk benne. Én biztosan, mert szerettem volna, ha Pali bátyám meggyógyul. Háromszor voltunk Tiszaföldváron. Ugyan én egyszer nem értem rá és ekkor Katika, bátyám elsőszülött leánya vitte le az édesapját. Szeretettel és gondoskodva…
Katica, bátyám felesége szkeptikus volt, pedig Ő is nagyon örült volna a gyógyulásnak. Pali bátyám közben fogyott egyfolytában, mert nem evett, vagy csak keveset. Én arra gondoltam, miért is nem hallgatott rám. Meg kellett volna csináltatni a fogait! Egyél hékám – biztatta a felesége Katica, aki csak búsult és a főztjét adhatta a kutyának. Gondosan ápolta és ápolták őt a leánya is mindahányan, Piri, Éva. Mindig, aki ráért.
Természetesen tudtuk mindannyian, Pali bátyám halálos beteg. És mégis! Milyen az ember? Hisz és hiszi ez más, másként lesz, meg fog gyógyulni, ez holtbiztos.
A Drága Arany Szabó János jött és gyógyított. Injekciózta és magához tért Pali bátyám. Ott talált engem is a beteg lábánál, imádkoztunk. Mondtam a Miatyánkot hangosan. Pali bátyám mondta: mondjad Öcsém, mert én már olyan régen mondtam, nem jut eszembe, hogy van.
Közben Katicát is biztatnom kellett. Hidd el Katica, lesz nyugdíjemelés! Ez a Varga Misi karcagi gyerek, én ismerem személyesen. Amit mond, azt el lehet hinni, nem a levegőbe beszél. Tud számolni és becsületes, tisztességes magyar ember. Nézd meg építenek, van munka és még a határon túli magyaroknak is küldenek segítséget.
Mivel nem vagyok túl jó alvó így hallgatom a Kossuth rádiót, a Határok nélkül adásait. Személyesen ismerem Lánczi Ágnest, Benkei Ildikót. Ő írta rólam a beszélgető könyvet. De Moskovits Jánost még Bukarestben ismertem meg. Ott Antall Pista barátommal portyáztunk. Ő sincs már az élők között. Ezek a barátaim – élők és holtak – hittek abban, hogy a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot
Itt tartok, mert fáj a gyalázat, a múlt.
És vissza a múltba, amikor a két 10-12 éves gyerkőc vitte ki a határba Pataki Jóska nagyapjuknak, ételhordóban az ételt a Németh tanya közelében lévő kunyhóba. A császi dűlőre térve még előbb a Törőcsikek és Bettenbukok kiabáltak: hé, gyertek egy focira. Egy hatos meccsre. Jó?! Hát persze… Pali és Venti Hevesről vállalták a mérkőzést. Bár ne vállaltuk volna!
Na gyorsan… siessünk. Csak egy mérkőzésre van időnk, mert visszük az ebédet a Nagyapánknak, Pataki Józsefnek! Ő Kerülő a Németh Lajos nagyságos úr birtokán! Érjünk oda, még meleg a leves. Persze az egyik kapufa az ételhordó, a másik az ingem, mehet… kezdődhet a játék! A játék szenvedélyesen kezdődik és sajnos a második gólt a kapufa kivédte. Vezettek a Császiak 1:0-ra, de a mi levesünknek vége lett! Kezdtünk kiabálni…hé Te vigyázzatok, ne .. ne mán! Baszhatod.
Pali bátyámmal kezdtük a leves sűrejét tenyérrel felszedegetni óvatosan, szépen, finoman… de a leves lényege?! Hát azt a homok beszívta. Iparkodtunk legalább a sűrejét visszaszedni az ételhordóba. Rezgő térddel és késve érkeztünk meg nagyapánk kunyhója közelébe. De ki vigye oda a levest? – Vigyed Te! Én nem!
– Én nem viszem.
Végül is oda került drága Nagyapánk kunyhója elé az ételhordó. Ugrásra készen álltunk ott!!! Félve, szégyellve. Bántuk, mint a kutya, amelyik 9-et kölykedzett.
Nagyapám levette az ételhordó tetejét és elordította magát:
– Az Anyátok Sákramentumát – süvített ki a száján a szidalom….. de akkor már a fokosa repült felénk, s mi fejvesztve iramodtunk iszonyatos vágtával kétfelé eljutni a fokos röppályájának ívéből. Ott is hagytuk az ételhordót. Biztos van másik is…?! Persze.
Na, majd holnap! Fogadkoztunk sűrűn hazafelé csettegve és bűnbánóan vánszorogtunk.
Mert amúgy Nagyapánk jó ember volt. Volt, amikor hívott: – Gyertek csak ide, no, mit adok nektek?! S fácántojás, színes madártollak, szép mintázatú égetett cserepek, mázas színes korsók törött darabjait szedte össze a szőlő soraiból, tükör darabkák is kerültek a keze ügyébe.
Persze volt olyan is, amikor a Szabó gyepen sarkalgattunk, a jégen korcsolyáztunk és Nagyapa belehullott a villanypózna kiásott gödrébe… a saruja meg elröpült az íz egye meg, ki tudja hova? Nem is találtuk meg akkor.
De őt kihúztuk az árokból és úgy – ahogy hazatámogattuk a Hellebronth Béla úti házunkba. Nagyanyám,Varga Ilona már nem élt, 1942-ben halt meg. De Juli néném, a drága Pali nevelőanyja, búsult, amikor meglátta az Ő Édesapját. Se saruja nem volt, de sáros vót merejű mindene. Csendesen levetkőztette Juli néném és megtakarította a nadrágját is, úgy fektette le a dikóra. Nem volt egy hangos szó, nem volt veszekedés. A családfő érkezett meg unokái kíséretében diadalmasan, de részegen. Ez az 1950-es évek idején – 56 előtt valamivel – volt, ekkor történt. Rákosi Pajtás uralkodott itt és a padlásokat lesöpörtette, de a Krakkóba lejött két fekete Csajkával vagy Volgával és a kitóduló cigánycsalád gyermekének átadott egy szépen szalaggal átkötött dobozt.
– Tessék, ezt a keresztfiamnak hoztam, Rákosinak. A család visítozva, kiabálva, örömmel vette át a szép ajándékot. Mi volt benne? Ezt mi nem tudtuk meg sohasem.
Ilyen időket éltünk.
Istené a dicsőség.
Heves, 2018. február 16.
Kő Pál
Kossuth-díjas szobrász
a Nemzet Művésze
