Vannak pillanatok egy közösség életében, amikor az ember hirtelen megérti, hogy amit lát, az több egy ünnepi műsornál: valami csendes, de maradandó történik a szemünk előtt.
Az ember idővel megtanulja, milyen egy iskolai ünnepi műsor. Sok városban, sok teremben ültem már végig iskolai előadásokat, és ilyenkor kialakul bennünk egy csendes várakozás: tudjuk, hogyan hangzanak majd a versek, milyen lesz a hangulat, milyen lesz az a tisztességes, szerethető, megszokott középszint, amelyen ezek az alkalmak általában megszületnek. Mi is így tettünk, így éreztünk gyermekként és úgy hittük a képességeink felső határait már elértük.
Most történt valami, ami ezt a megszokást egyszerűen félreteszi.
A mostani márciusi műsor ilyen pillanat volt.
Az alsó tagozatos gyerekek bátor, tiszta hangon szólaltak meg a színpadon. A versek nem bizonytalanul, hanem lendülettel és erővel hangzottak el; minden szó érthető volt, a hangsúlyok a helyükre kerültek. Nemcsak felmondták a szöveget.
A felkészítő tanárok fantáziadús rendezéssel formálták egésszé az előadást. A szóló versmondás mögé hol kórusszerű megszólalások érkeztek, hol zenei aláfestés emelte meg a pillanatot, máskor egy váratlan ritmusváltás adott új lendületet a jeleneteknek. Az egész előadásnak volt egy természetes sodrása.
A nézőtéren közben csend lett. Az a figyelmes, valódi csend, amikor az emberek, közöttük a szülők már nem csak udvariasságból nézik a színpadot. Lehetett látni az arcokat: meglepett tekinteteket, elmosolyodó szülőket, és időnként a meghatottság csendes pillanatait is.
A gyermekek fegyelemmel és magabiztossággal vitték végig a hosszú verseket. Látszott: sok próba, sok figyelem és sok tanári gondosság áll mögötte. A színpadon azonban már nem a próba látszott, hanem az öröm és a bátorság.
Nem csak a történelmi pillanat volt, ami szíven ütött minket. Arról sokan szólnak most.
Volt ennek az élménynek egy másik, talán még fontosabb oldala is. Nekem ezért volt most olyan fontos, hogy írjak erről.
Egy kisgyerek, aki kiáll egy színpadra, elmond egy verset, és érzi, hogy sikerült — hogy a hangja eljutott a nézőtérig, hogy figyelnek rá, hogy hatása van — az a gyerek már nem ugyanaz az ember, aki néhány héttel korábban volt. Egy ilyen pillanat belül történik meg vele. Megtanul valamit a saját erejéről, a bátorságáról, arról, hogy képes kiállni és megszólalni mások előtt.
Az ilyen élmények egy életre velünk maradnak.
Ezért különlegesek az ilyen előadások. Mert ilyenkor nemcsak egy ünnepi műsort látunk – gyermek-dekorációt –, hanem azt is, ahogy gyerekek egyszer csak egy kicsit nagyobbra nőnek önmagukban.
Nagy elismerés illeti ezért azokat a tanárokat, akik ennyi munkával, türelemmel és különös kreativitással készítették fel a gyerekeket. Nagy elismerés illeti magukat a diákokat is, akik bátorsággal és fegyelemmel vitték végig ezt az előadást.
Ha egy ilyen műsor után valaki úgy megy haza, hogy jövőre még szebb, még erősebb előadást szeretne létrehozni — tanárként vagy diákként —, akkor ez a délután már többet adott, mint egy egyszeri ünnepi program. Akkor valóban történt valami a színpadon.
Mert az ilyen pillanatok ritkák — de amikor megszületnek, akkor egy közösség és néhány gyerek élete egyszerre lesz egy árnyalattal gazdagabb.
Az ember néha csak utólag érti meg, hogy egy délután, amely látszólag ugyanúgy kezdődött, mint sok másik, egyszer csak mindannyiunk erős emlékévé vált az életünkben.
Borbás Márton
