A közelmúltban jelent meg Csontos Csaba: Lassú igazság c. krimije, ami több mint egy sorozatgyilkos utáni nyomozás története: három évtizeden átívelve újra-, illetve átélhetjük a nyolcvanas évek rendszerváltás előtti hangulatát, osztozhatunk a kelet-közép-európai szereplők sorsában, és felidézhetjük a háttérben megbúvó politikai szálakat mozgató érdekeket is. A hevesi születésű szerzővel nem csupán a könyv születéséről beszélgettünk: szóba került – egyebek közt -, hogy hogyan élte meg a gyermek- és gimnáziumi éveit, miért folytatta külföldön a tanulmányait, mennyiben formálta a főhőst a saját karakterére, és hogy milyen terveket dédelget még.
Jól jött volna Barna Tibor segítsége az utánad történő „nyomozásban”, hiszen nagyon kevés információt találtam a neten az 1963-ban, akkor még Heves nagyközségben született Csontos Csabáról. Van ennek valamilyen különösebb oka?
Azon sohasem gondolkoztam, mennyi információ elérhető rólam a neten. A szakmai közösségi platformon, a LinkedInen végig lehet menni a karrierállomásaimon, ennyi általában elég egy emberről. Az már érdekesebb, hogy tizennégy évnyi külpolitikai újságírói pályafutásnak miért nincs nagyobb láthatósága. Ugyanakkor erre viszonylag könnyű a magyarázat, a médiában töltött éveim nagy része az Internet előtti korszakra esett és a Magyar Televízió Panoráma című műsoraiból én nem nagyon láttam riportfilmeket a világhálón. Talán nem is digitalizálták azokat. Persze ennek utána kellene néznem. Ugyanez vonatkozik az írott sajtóra is. A legutolsó munkahelyemen szóvivőként dolgoztam, arról azért néhány video fent van a neten.
Édesanyád és édesapád is a Hevesi Általános Gimnázium alapítói voltak. Milyen volt pedagógus szülők elsőszülöttjének lenni? Hogyan emlékszel vissza a gyermek-, illetve az általános és középiskolai évekre?
Csodálatos gyermekkorom volt, a szüleim nagy szeretettel és figyelemmel neveltek, sokat beszélgettek velem, könyvek, újságok, folyóiratok, hanglemezek vettek körül, hamar megismerkedtem a filmművészettel, színházba jártam a szüleim gimnáziumi osztályaival, később pedig mint a középiskola diákja. Az irodalom, a film, a művészetek és az idegen nyelvek szeretete adott inspirációt. Nagyszerű tanáraim voltak az általános iskolában és a gimnáziumban egyaránt. Az osztálytársaimról is nagyon jó emlékeim maradtak. És nem utolsó sorban a gimnáziumi években ismertem meg a későbbi feleségemet, Tündét is. Gyerekként Hevesen élni nem volt rossz akkoriban. Persze, ha tanulmányi versenyre, vagy valamilyen vetélkedőre mentem, mentünk az iskolatársaimmal, akkor érezhettük, hogy a nagyobb városok diákjai és tanárai lesajnáltak minket, de a sikereink mindig elcsendesítették őket.
Korán megmutatkozott az írói vénád. Vers vagy próza? Miben jeleskedtél inkább? Kaptál-e biztatást magyartanár édesanyádtól, vagy a környezetedtől?
Sokat olvastam és az irodalom nagy hatással volt rám. Kamaszkoromban a XX. századi verseskötetek is bekerültek az olvasmányaim közé, és leginkább néhány kortárs költő által inspirálva, magam is írtam verseket akkoriban. Meg néhány novellát, főleg rövid elbeszélést. Anyukámnak nem beszéltem a versírásról. Nem igazán éreztem azt, hogy elég jók lettek volna. Elsősorban a barátnőmnek mutattam meg ezeket. Érdekes, hogy ma is ő az első olvasója a kézirataimnak. Később az egyetemen egy barátommal olvastuk egymás írásait. Néhány verset is publikáltam az Ösztöndíjas című lapban, ami a moszkvai magyar egyetemisták újságja volt. Egy idő után éreztem, hogy az írásaim elsősorban irodalmi, vagy más művészeti inspirációból táplálkoztak és nem igazán megélt tapasztalatokra támaszkodtak. Inkább a stílussal és a nyelvvel kísérleteztem, de valahogy hiányzott belőlük a saját életem.
Érettségi után a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén (IMO), állami ösztöndíjjal folytattad tanulmányaidat. Külpolitikai újságíró szeretettél volna lenni, de történt valami…
A nyolcvanas évek a Kádár-korszak hanyatlása volt. Viszonylag hamar, az évtized közepén a fejemben kialakult az a kép, hogy ez már a rendszer agóniája és az egész össze fog omlani. Erről egyre nyíltabban és egyre többet beszéltem társaságban. A szüleim, akik az ötvenes években voltak egyetemisták, óva intettek és figyelmeztettek arra, hogy a környezetemben lehetnek besúgók. Sajnos nem vettem komolyan ezeket az intelmeket. Valóban volt a kinti magyar egyetemi társaim között, aki az állambiztonsági szolgálatoknak jelentett rólam. Egy teljesen más ügy miatt KISZ fegyelmi indult ellenem, amit ignoráltam és a történet a követségre került, ahol a fegyelmi tárgyaláson elővették a rólam szóló jelentéseket, rendszerellenesnek nyilvánítottak és az ösztöndíjam visszavonását kezdeményezték. Mindez benne van a regényemben, ami velem történt, azt a főhős, Barna Tibor háttértörténetébe írtam bele.
A következmények tükrében másképpen döntenél-e, ha visszaforgathatnád az idő kerekét?
Gyakran fordul az életünk úgy, hogy utólag azt érezzük, jó lenne visszamenni az időben és valamit vagy épp mindent másképp csinálni. Ebben az esetben egyetlen dolgot tennék máshogy, a szüleimre hallgatva, óvatosabb lennék. Ugyanakkor azt nehezen tudom elképzelni magamról, hogy egyáltalán nem osztanám meg a véleményemet másokkal, hallgatnék, ha valamivel nem értenék egyet, ha valamit rossznak, veszélyesnek vagy hazugságnak tartanék. Egész életemben az őszinteség vezérelt és szívesen vitáztam másokkal politikáról, főleg világpolitikáról, társadalmi problémákról. A nyitottság, az őszinteség, sőt a mások megértése, az empátia gyakran sérülékennyé teszi az embert. A moszkvai esethez hasonlóak később is előfordultak velem, amikor ezeket a tulajdonságaimat kihasználva közel kerültek hozzám emberek, majd hátba támadtak. Szerencsére ezeknek nem voltak annyira súlyos következményei, mint az állambiztonsági szolgálatnak rólam jelentő iskolatársam tevékenysége.
1990-ben, kihagyással ugyan, de végül sikerült megszerezned a diplomát.
Két évet kellett várnom arra, hogy visszakaphassam az ösztöndíjamat. A kizárásom 1987-ben történt, akkor már a negyedik évfolyamot is befejeztem és már csak egy évem volt hátra az egyetemből. 1987 őszén már az illetékes minisztériumban is túlzónak tartották a határozatot, így a fellebbezésem után elindult egy felülvizsgálati folyamat. A politikai változások pedig felgyorsították a folyamatot. Az ösztöndíj elvesztése mellett azonban volt még egy súlyos következmény. Az ügy politikai vonatkozása miatt 1987-ben fekete listára tettek, nem dolgozhattam a sajtóban. Másfél évig német, orosz, portugál fordítóként tevékenykedtem.
Több munkahelyen és változatos munkakörökben dolgoztál. Melyik állt a szívedhez a legközelebb?
A karrieremet három részre oszthatom. A külpolitikai újságíróként a médiában töltött 14 évből a Magyar Televízió Panoráma műsorában és az RTL Klubnál éreztem a legjobban magam. A vállalati szférában a svájci Nestlé volt a kedvencem, ahol a vállalati kapcsolatokat irányítottam és még európai iparági szabályozási folyamatok alakításában is részt vettem. Jelentős állomásnak tartom a Nyílt Társadalom Alapítványoknál betöltött szóvivői munkámat is. Ezek voltak számomra a legkedvesebbek.
Gondolom, rengeteget olvasol. Kik a kedvenc szerzőid? Kaptál-e az ő műveikből inspirációt?
Fiatal koromban nagyon hamar rákaptam a szépirodalomra. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a három Péter, vagyis Esterházy, Nádas és a fiatalon elhunyt Hajnóczy voltak rám nagy hatással. Az akkor indult költők közül pedig leginkább Parti Nagy Lajos verseit szerettem. Külpolitikai újságíró időszakomban inkább politikáról és történelemről olvastam, mert a munkámhoz szükségem volt erre és az érdeklődésemnek is az állt akkor a középpontjában akkor. A kétezres években rákaptam a krimikre, thrillerekre és kémtörténetekre. Ezeket viszont már idegen nyelven, elsősorban angolul, kisebb részt németül olvastam és színezékként néhány portugál és spanyol szerző krimijét is elolvastam eredetiben. A Lassú igazság szempontjából inkább ezek a műfajok nyújtottak inspirációt. John Grisham, Michael Connelly, David Baldacci lendületes cselekményvezetése jelentette a mintát. Nem hagyhatom ki a sorból a kémregények talán legjobbját, John Le Carrét sem. Ugyanakkor, amikor írok, kerülöm, hogy más szerzőket olvassak, nem akarom, hogy a stílusuk, a történetmesélésük befolyásoljon. Ilyenkor befelé figyelek, a saját gondolataimat és stílusomat akarom megtalálni és ahhoz ragaszkodni.
Nem túl fiatal elsőkötetes szerző vagy. Nem érzed úgy, hogy korábban is végigjárhattad volna a könyvkiadatás göröngyös útját? Miért csak most ismerkedhetünk meg Barna Tiborral, akinek a megformálásához a saját életedből is merítettél?
Valószínűleg meg kellett érnem ahhoz, hogy regényíróvá váljak. Kellő életélmény, világismeret, és persze a rengetek elolvasott könyv, megnézett film, vagy a zeneművek, mind-mind lerakódtak bennem és különböző történetekben öltenek testek. Bár első könyvem csak most jelent meg, de a kiadáshoz vezető három és fél évet sem töltöttem tétlenül, újabb regényeket írtam. Eddig négy regényt fejeztem be, most dolgozom az ötödiken.
Átvette Barna Tibor a múlt terheit?
Szimbolikusan mindenképpen. A Lassú igazság megírása ebből a szempontból is felszabadító élmény volt. Ugyanakkor a kelet-európaiság, az emigráns magyar lét és a közelmúlt történelme további regényeimben is megjelennek.
Miben mérnéd szívesebben a sikert? A pozitív szakmai kritikákban vagy az eladott példányszámban?
Mindkettő fontos. A legfontosabb, hogy az olvasók szeressék a történeteimet, a hőseimet. Az külön öröm, ha a sztori mögötti üzenetek is átmennek és az olvasók jobban értik a közelmúlt történéseit is. Sikernek azt tartanám, ha a Lassú igazság meggyőzné a kiadókat, hogy a többi regényemet is megjelentessék.
Ahogy említetted, több kézirat lapul a fiókodban és újabb regényen dolgozol. Milyen műfajban és témában készültek ezek a könyvek?
Egy nemzetközi politikai thriller, egy, a nyolcvanas években játszódó kémthriller állnak legközelebbi műfaji rokonságban a Lassú igazsággal. Tavaly tettem egy lépést a szépirodalom felé és írtam egy disztópikus regényt, jelenleg is egy szépirodalmi művel próbálkozom.
Mit tanácsolnál azoknak, akik még csak most dédelgetik az írói álmokat?
Először is nyitott szemmel és szellemmel járjanak a világban. Mindent figyeljenek meg, sokat olvassanak, hagyják, hogy mindezek megragadjanak bennük, alkotásra inspirálják őket. Én csak akkor fogok az íráshoz, amikor a történet már teljesen összeállt. Persze ez csak egy módszertani kérdés, más technikával is lehet dolgozni. Sőt, a kreatív írást lehet tanulni; egyetemen is oktatják és az interneten sok író megosztja a tapasztalatait, illetve ad tanácsot. Minden ilyen dolog hasznos lehet. Ezen kívül kitartásra, állhatatosságra és türelemre is szükség van. Nem szabad feladni és önmagunkkal szemben türelmetlennek lenni. Ha valaminek belül meg kell jönnie, az megjön, legyen az egy történet, egy karakter, egy konfliktus, bármi.
Melyek azok a „bakancslistás” tervek, amelyek mindenképpen megvalósításra várnak akár a magánéletben, akár az irodalomban?
Őszintén bevallom, hogy még nem készítettem bakancslistát. Szeretnék még sok regényt megírni és kiadni. Mostanában film- és sorozat forgatókönyveket is írok, jó lenne ezeket eladni producereknek, filmstúdióknak. A fiunk filmkészítést tanult, örülnék, ha egyszer valamilyen projektben együtt tudnánk dolgozni. A magánéletben pedig továbbra is azt a harmonikus családi életet szeretném élvezni, ami a biztos támogató hátteret adja az alkotáshoz.
