Dr. Harkácsi Péter történelemtanár (Eötvös József Református Oktatási Központ) a városi emlékprogramon mondott ünnepi visszatekintő beszédet, november 4-én. A tiszteletteljes emlékezést segítő sorokat az alábbiakban, változatlan formában közöljük:
“Kedves Hallgatóság, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy most, november 4-én, a magyar szabadság egyik fontos emléknapján pár szóval tisztelegjek 1956 hőseinek emléke előtt. A forradalom leverése után több száz embert ítéltek halálra a rögtönítélő bíróságok, és még többen kerültek börtönbe 1956-os szerepvállalásuk miatt. Számos magyar család élt meg tragédiát a kivégzések miatt, életeket és pályákat tört derékba a kádári megtorlás. Hétköznapi hősök ők, de hála a történészek feltáró munkájának, szerencsére nem névtelenek.
„Nagy idők nagy embereket kívánnak” – írta a költő. Nos, engedjék meg nekem, hogy ezzel az állítással vitába szálljak. A mi hőseink csakugyan nagy időkben éltek, de ezek az idők nem csak attól váltak naggyá és dicsővé, hogy annyi kiváló és jelentős történelmi személyiség formálta az eseményeket. 1956-ban és a magyar nemzet többi sorsfordító korszakában a Kossuthok, a Petőfik és az 56-os pesti srácok mögött is ott álltak azok a hétköznapi emberek, akik úgy érezték: most jött el az idő, most kell változtatni a sorsunkon! És ők tettek is, a maguk módján: életüket és emberségüket tették le a haza oltárára.
Minden településen akadtak ilyen áldozatkész emberek, hazafiak, mint például nálunk annak idején Guba Dezső, Maczky Béla, Besenyei Sándor, Cziglédy Endre, Szatmári János, és még nagyon sokan. Ők felvállalták a változtatás szándékát, és helyi szinten is tenni akartak az addigi elnyomó Rákosi-rendszer felszámolásáért. Helyi polgárok, akik számára természetes volt az áldozathozatal. Ők vállalkoztak arra a feladatra, hogy tegyenek valamit szűkebb pátriájukért, vérüket ontsák szülőföldjükért, Heves vidékéért. Szembe néztek a szovjet csapatokkal és a szerveződő megtorlás vérbíráival, és később a börtönt és a megbélyegzést is vállalták a kádári restauráció ideje alatt.
Nagy kérdés, hogy vajon mi késztette őket arra, hogy kockáztassák 1956 után a börtönt, egzisztenciájuk elvesztését, családjuk meghurcolását, vagy akár a halált is? Erre a kérdésre a mai, az anyagiakat a lelki értékek elébe helyező, gyakran önző érdekeit követő ember nehezen talál választ. Ez a válasz szerintem abban rejlik, hogy ezek az egyszerű hevesi és az ország többi részén élő polgárok is rendelkeztek azzal az erénnyel, ami már a régi görögöket és rómaiakat is arra késztette, hogy kivegyék részüket a köz ügyeiből: hazájukat előbbre valónak tartották önérdekükhöz képest. Ez a fajta hozzáállás és attitűd a mi kényelmes, anyagias korunkban tényleg kiveszőben van.
Bár a történészek azt mondják, a válsághelyzetek mindig kitermelik azokat az áldozatkész embereket, akik élére álnak a nagy változásoknak, és ezzel katalizálják a nagyobb folyamatokat. Nos hát, ez az értékrend és ez a szemléletmód tette és teheti ezt az országot is naggyá, és ezért tudtak ezek az itt élő polgárok, parasztok, hevesiek hőssé válni a forradalom eseményeiben, civilként, polgáremberként is rendíthetetlen kiállást tanúsítani. Kívánom, hogy minket is az ő kitartásuk és helytállásuk példája vezessen az élet rögös útjain.”
