Azokra a százezrekre emlékeztünk Hevesen, akiknek az életét elvette, vagy megnyomorította a kommunista diktatúra hazánkban. A hevesi Helytörténeti Gyűjtemény lépcsőinél Ivanics Róbert képviselő mondott emlékbeszédet, majd a kommunizmus áldozatainak tiszteletére mécsest gyújtottunk.
Több mint 20 éve határozott a magyar Országgyűlés arról, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A politikus emblematikus letartóztatása az első állomása volt annak a folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A képviselő önkényes fogvatartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált.
Ezen a napon emlékeztünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, és az ellenállóként mártírhalált halt hősökre is. Az emlékműsoron megjelenteket Ivanics Róbert képviselő köszöntötte, felidézve a sok évvel ezelőtt történteket, valamint az erőszakrendszer áldozatainak, családtagjaiknak és szeretteinek emlékét, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott.
„A kommunizmus igazi arcát a II. világháború után, a szovjet megszállással együtt mutatta meg. Hiába ígért boldogságot mindenki számára, csak elmaradottságot, nyomort és hanyatlást hozott. Egy ideális, egyenlőségen alapuló társadalom létrehozásának célját hirdette meg, helyette ideológiai erőszak következett, az értelmiség, a szabad sajtó elnyomása, a civilizáció megsemmisítése, az egyházak módszeres kirablása. 1945. november 4-én Magyarország első demokratikus választását a Független Kisgazdapárt nyerte meg nagy fölénnyel. Ennek ellenére szovjet nyomásra koalíciós kormány alakult, melyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. Kovács Béla jogellenes letartóztatásával a kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás éppúgy, mint esetenként az emberrablás, a fizikai megsemmisítés.
1948-ban megalakult a Magyar Dolgozók Pártja és ezzel együtt megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Az 1949-ben kiadott új alkotmány kimondta: a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé, amely a Szovjetunióra támaszkodva megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását, s a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé. Az ország tényleges irányítója pedig az MDP főtitkára, Rákosi Mátyás lett.
A rendszerre mind párton belül, mind országosan a féktelen terror volt a jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte. Ez Rákosi és Sztálin mesterségesen felépített és fenntartott személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással és a nehéz-, valamint a hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami együttesen rövid úton általános nyomorba taszította a lakosságot.
Rákosi már 1948-ban meghirdette a mezőgazdaság kollektivizálását, gazdasági kényszert alkalmazva. A kötelező beszolgáltatás rendszere előírta, kinek mennyi terméket kell csaknem ingyen az államnak beszolgáltatni. Akik ezt nem teljesítették, számíthattak a végrehajtók megjelenésére. Ők mindent vittek, az utolsó gabonaszemig „lesöpörték” a padlást.” Ivanics Róbert beszélt a hevesi eseményekről is, utalva a kuláklistára, a sanyargatásokra, megalázásokra. Rendszeressé váltak a békekölcsön-jegyzések, mely kötelező volt nemcsak a kulákoknak, de példaadás szándékával a tanácstagoknak is.
A régen tekintélyes nemesi családok földjeit államosították, el kellett hagyniuk kúriáikat. A környékbeli tanyákon pedig az ország más részeiről ide telepített emberek sínylődtek. Sok, korábban tehetős család került nyomorúságos körülmények közé, miközben el kellett viselnie, hogy más lakik egykori otthonában. A kitelepítettek osztályidegennek számítottak, éppúgy, mint az értelmiség nagy része is.
„A korszak sötét visszaéléseiről, a rettegésről és bizonytalanságról, az Andrássy u. 60.-ról, Recskről és Kistarcsáról mindannyian hallottunk. Recsken 1950-1953 között mintegy 1500 embert tartottak kényszermunkatáborban kegyetlen körülmények között. A Közép-Tisza vidékén és a Hortobágyon 12 hasonló tábor működött. Ezen a napon emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan vágya örökre eltemetett” – zárta a képviselő gondolatait.
A megjelentek a megemlékezés után mécsesek gyújtásával tisztelegtek az áldozatok előtt. Az emlékműsoron közreműködött Nagyné Gulyás Katalin és Kovács Sándor.
Fotó: Szécsi Dániel
