Török János, a nemzeti összetartozás napján, a trianoni békediktátum aláírásának 105. évfordulóján mondott felemelő ünnepi beszédet Hevesen az újraalkotott Országzászlónál, június 4-én. Az elmélyülést, a tiszteletteljes emlékezést segítő sorokat teljes terjedelmében, változatlan formában közöljük.
„HISZEK EGY ISTENBEN
HISZEK EGY HAZÁBAN
HISZEK EGY ISTENI ÖRÖK IGAZSÁGBA
HISZEK MAGYARORSZÁG FELTÁMADÁSÁBAN
ÁMEN”
Polgármester úr, Címzetes Kanonok úr, Nagytiszteletű Asszony, Tisztelt Elöljárók, Kedves Egybegyűltek!
Immáron 105 esztendeje annak, hogy ezen a napon és ebben az órában az ország számos pontján harangzúgásra gyülekeztek egybe elődeink. Álltak meg az üzemek, csendesültek el az iskolák és megdöbbenve, némán fogadták a korabeli híradásokat a gyalázatos trianoni döntésről.
Sírásókká váltak a nagyhatalmak még nagyobb hatalmasai. Egy nemzet sírját készítették elő. A nemzet sírját, mely több mint ezer esztendeje Európai államként áll a Kárpát medence közepén. Igen áll, mert áll még ma is. S hogy meddig áll? Az rajtunk múlik ma élőkön, és az általunk nevelt utódainkon.
Miért is állítom ezt? Mert alig telt el száz esztendő, az újkor nagyhatalmainak a korábbiaktól is nagyobb hatalmasai egy percre sem tettek le az eredeti tervről, Magyarország felszámolásáról.
Akkor és ott ez nem sikerült, csak részben. Csak részben mert bár vitték az infrastruktúránk 2/3-át, nyersanyag kincseink több mint 2/3-át, területünk 2/3-át, úgy is fogalmazhatnék, hogy kezünket lábunkat tőből vágták le, mégis megmaradtunk.
Megmaradtunk, mert a szívünk és az eszünk a helyén maradt. De ehhez isteni segítség is kellett, mert az I. világháborúból visszatért csonka hadseregünket (mely még akkor is a legnagyobbak közé tartozott Európában) a magyar bolsevik kormányzat lefegyverezte és szélnek eresztette. Ezt ma úgy mondanánk, hogy hazaárulás. Ez még nem volt elég, mert Károlyi Mihály furcsa öltözetében egyenesen Belgrádba rohant a bandájával, hogy még tovább árthasson az akkor gondjaira bízott Magyarországnak. Nem folytatom, mert ismerős a történet. Jelentős irodalma van ennek az időszaknak mindkét oldalról. (Említhetném „A Károlyi per” 42 forintos könyvét, vagy a rendszerváltás után ismét megjelent „Bujdosó könyv”et Tormai Ceciltől).
Nem véletlen az akkori közszereplők minősítése és a hasonlatosság is meglepően nagy egyes mai közszereplők magatartásához. Elég csak a katonai ruhában kolduló bohócra gondolni, aki a mások érdekéből honfitársai százezreit küldi a halálba, mindezt a nagyhatalmak hatalmasságainak egyetértésével. De térjünk csak vissza szűkebb hazánkba. Nem kell nekünk a mások bajain rágódni, van és lesz itt is elég. Mint akkor, most is igaz, hogy a bomlasztáshoz belső erőket kell felbérelni. Most ez rajzolódik ki a szemünk előtt, ha csak nincs hályog rajta. De erről majd később ejtek szót, mert szó nélkül ezt nem lehet hagyni.
Térjünk vissza egy gondolat erejéig a világtörténelem leggyalázatosabb döntésére, a trianoni békediktátumra. El kell mondjam, hogy én nem történészként tapasztaltam meg ezt a kort, a tárgyi tévedések megilletnek, de műszaki emberként azért össze tudom rakni az események logikai rendszerét. A lefegyverzett maradék Magyarország keleti részét akkor már a román hordák uralták. A nyugati országrészen pedig a szláv népek szerettek volna egy észak-déli korridort nyitni, összekötve a nyugati és keleti szláv népcsoportokat.
Ebben az időben vitéz Nagybányai Horthy Miklós admirális (akinek megszűnt a haditengerészeti küldetése) a 300 holdas kenderesi birtokán élt a családjával. Nem sorolom az eseményeket sorrendben (ennek is könyvtárnyi irodalma van), mert hosszú lenne, minthogy a fizikai út is hosszú volt Kenderesről Szegeden át Budapestig. A rendcsinálás a látványos budapesti bevonulással kezdődött. Újra kellett szervezni a haderőt a semmiből, fel kellett venni a harcot az országra zúdult fegyveres csapatokkal, románokkal, csehekkel (akiket mellesleg a kisantant hatalmai támogattak).
Végül is sikerült, mert a kijelölt határok maradtak, sőt még vissza is tudott az ország szerezni elcsatolt területeket, melyekben a polgári lakosság önfeláldozásának is szerepe volt (Balassagyarmat, Sopron és térsége). Nos címszavakban a csonka Magyarország stabilizálása területileg és hatalmi szempontból így kezdődött. A folytatás sem váratott magára sokat, mert megkezdődött a második hullám, vagyis az ország gazdasági helyreállítása, a fejlődés útjára terelése.
Gazdaságtörténészek terepe ez a terület, mert nem igen volt egyszerű mutatvány az ásványkincsektől, közlekedési infrastruktúrától megfosztott ország feltámasztása, de mégis sikerült olyannyira, hogy szűk két évtized alatt Európa közepesen fejlett országává sikerült válnunk. Ezt az programot követte a revízió, melynek révén (igaz csak rövid időre) jelentős magyarlakta területeket sikerült visszacsatolni. Hogy volt ez lehetséges? A válasz utólag egyszerű: a hitünket és szürkeállományunkat nem tudták elvenni és szétosztani a betolakodók között. De a történelem során azok sem boldogultak ezzel két talentummal, akik belülről támogatták az országromboló szándékokat.
Hölgyeim és Uraim!
A megemlékezés semmit nem ér, ha csak a sebeinket nyalogatjuk. Erre számosan vannak honfitársaink, akik vég nélkül tudják a sérelmeket sorolni. Más kérdés, hogy eredmények nincsenek a felsorolásaik mögött. A megemlékezés akkor ér valamit, ha mint egy tanítást tovább tudjuk adni az utánunk jövő nemzedéknek. A tanítás pedig tárgyiasult formában az igazi. Nos itt és most Heves városban ennek tanúi lehetünk, mert a történelmi emlékezet élő valóság. Ez az országzászló, mely előtt tisztelgünk egy történelmi kort hidal át jelenlétével.
Egyben megtestesíti azt a történelmi eseménysort, melyet nem feledhetünk soha. Összekapcsol múltat a jelennel és a jövőbe mutat. Teszi ezt szabadon és nyíltan, mindenki számára. Elénk hozza a múltat, mert elődje az 1933-ban Heves vármegyében elsőként Hevesen felavatott országzászló volt. Ezt követte három év múlva az akkori Bríger előtti háromszögben épült (a jelenlegihez hasonló) országzászló felállítása, melynek avatásán korabeli híradások szerint közel hatezren vettek részt.
Ezt azért ne hagyjuk ki az említésből, mert sorsa szomorú lett, ugyanis a kommunista hatalom idején voltak bátor emberek, akik a rombolásban találták meg személyiségük kiteljesülését, még akkor is, ha mindezt parancsra tették. Most itt állhatunk az új helyszínen újjáépült országzászló előtt, melyet Heves város Önkormányzatának jóvoltából mintegy tíz esztendős egyeztetés után sikerült felavatni egy páratlan szépségű történelmi parkban, Szent István szobra mellett. Érdekes történeti kettősség ez, hisz az államalapító királyunk emléke és a nemzetpusztítás emlékoszlopa jelenik meg egy térben. Ha tetszik áthidalva ezer esztendőt.
Előremutató ez az országzászló, mert megnyit egy oldalt az élő történelem mindennapjainak könyvében, hogy emlékeztessen. Szükséges az emlékeztetés, mert a nemzet ellenségei köztünk élnek ma is. Ők azok, akik nem alkotásra születtek. Ők azok, akik a szavak és nem a tettek emberei. Ők azok, akik a sátán küldöttei. Ők azok, akik megrontják a gyermekeidet. Ők azok, akik politikai köpönyegeket váltogatva mindig más és más színben tetszelegve keresik a kegyeidet mindaddig, amíg le nem terítik a trófeáikat. Nos ilyen és hasonló gondolatok jutnak eszembe amikor bizonyos érdekemberek hada próbál újra és újra megtéveszteni laikus milliókat, kánaánt ígérve. Ha nem megy balról, próbáljuk jobbról, majd középről. Magyarország már eleget szenvedett.
Elég volt a bajkeverőkből! Személyesen szeretnék látni egy méltó politikai ellenzéket, amelyik rávilágit az egyébként fennálló problémákra úgy, hogy megoldásokat is fel tud mutatni. Nos ehhez kell a talentum és a bölcsesség. Ez a kettő most nem látszik és ez bizony aggodalomra ad okot.
Vannak azért eredmények is, melyek bizalomra adnak okot. Elég, ha csak a tehetségeinkre gondolunk, akik tudásukkal, szorgalmukkal, szerénységükkel tűnnek ki rendre az emberiség milliárdos létszámából magyarként. Felsorolás nélkül említem, hogy az ilyen példákat bemutatva, tanítva a következő nemzedéket, lehet reménykedni a jövőben, mert a remény hal meg utoljára.
Mert hitünket és szürkeállományunkat senki nem tudja elvenni tőlünk a jövőben sem, vagyis nem lesz mit szétosztani az erre spekulálók között. Amit pedig mégis el tudnának venni, az ideig-óráig fog tartani, mint ahogy erre a közelmúltban ékes példát adott az éppen most levitézlett Károlyi utód.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szeretnék egy bizonytalanságot eloszlatni, illetve megosztani Önökkel egy információt. Nem aktuálpolitikai beszédnek szántam az elmondottakat. Az itteni információk sajnos ránk magyarokra évszázadok óta jellemzőek. Azért is hívtam rá fel a figyelmet, hogy a veszély nem múlt el, újra és újra leselkedik ránk. Nemzeti értékeinket, érdekeinket pedig csak magunk tudjuk megőrizni.
Azoknak pedig akik a nemzet jövőjéért csak aggodalmaskodni tudnak, de tenni képtelenek Kölcsey Ferenc HUSZT című verssoraival üzenem:
„… És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: a haza fényre derűl!”
ISTEN ÁLD MEG A MAGYART!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
