Az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható Nagytiszteletű Mészáros Ildikó lelkész március 15-i ünnepi beszéde.
Tisztelt ünneplő közösség!
Az ember egyéni, személyes életében az 10, 30, 40 évvel ezelőtti események, történések elhalványulnak, vagy teljesen kiesnek az emlékezéséből, feledésbe merülnek.
1848. március 15-e azonban olyan nap, amely 177 éve a magyar lélek számára a legfényesebb, szívet és lelket melengető emlék, melyet szerte a világon, ahol csak magyar él megünnepli!
Mindenképpen jó együtt ünnepelni, átélni a találkozás örömét, a történelmi, kulturális, nyelvi, de lelki és hitbeli összetartozás erejét. Egy összefogó, közös célokért küzdő közösséget feltételez, amelynek tagjai egymás iránti bizalommal vannak. A bizalom azt jelenti: biztosak vagyunk abban, hogy számíthatunk egymásra, egymás javát akarjuk, és nem hagyjuk cserben egymást.
Ahogyan 1848. március 15-én is tette a nép.
Összefogott: Testvér a testvérrel, magyar a magyarral, barát a baráttal, ellenfél az ellenféllel! Be kell látnunk, hogy nem boldogulhatunk egymás nélkül, főleg egymás ellen. Nem egymást legyűrve, hanem egymást felemelve tudunk mi magunk is magasabbra és előrébb jutni. Túl kell lépnünk kicsinyes, önző érdekeinken, előítéleteinken, régi beidegződéseinken.
17-18 éves fiatalokat kérdeztem mi jut eszükbe 1848. március 15-e kapcsán: forradalom, Petőfi Sándor, Nemzeti dal, himnusz, Pilvax-kávézó, Táncsics Mihály, Kossuth Lajos, kokárda, ünnep, Magyar nemzet önállósága, 12 pont, szabadság, hazaszeretet.
Wass Albert írta: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.” Nos, a reformkorban elődeink megértették és 1848 március 15.-én sikerült megfogalmazniuk közösségi érdekeiket. És mindezt egyre erősödő közmegegyezéssel jogszabályokban rögzítették, gyakorlatba ültették és a szabadság kivívásának pillanatában valóban felelős, elszámoltatható kormányt választottak az eredmények megszilárdítására, mert ez volt az egyetlen út az elmaradottsággal való szembenézésre a megmaradásra!
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért… „Előítéleteinken túl lépve, ezt a mondatot Jézus mondta. Gyönyörű, megható mondat. Figyeljük meg, nem azt mondja, hogy „aki vállalja a halált”, hanem az élet szót használja: „aki életét adja”. Azaz nekünk elsősorban élnünk kell egymásért, életünk szolgálatát kell felajánlanunk egymásért: családért, közösségért, nemzetért. Nem az a legnagyobb gondunk, hogy emberek nem akarnak meghalni a közösségért, hanem élni, munkálkodni, fáradozni sem akarnak érte. Persze, ez mindenképpen áldozattal jár, önmegtagadással. Mennyit vagyunk készek vállalni egymásért, odaadni egymásnak? Nagyon konkrét kérdés ez! Néha talán annyit sem, amennyi jogszerűen megilletné a másikat. A szabadságharc egyik sokat mondó ténye az, ahogy a nép érdekeit szívügyüknek tekintő főurak (Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Deák Ferenc és mások) lemondtak előjogaikról, megszavazták a 12 pontban rögzített közös teherviselést, a törvény előtti egyenlőséget…Nem frázisokat pufogtattak, hanem cselekedtek! Élni, szolgálni, segíteni egymásnak.
Persze, voltak alkalmak – történelmünkben a 48-as forradalom kiemelten közéjük tartozott –, amikor sokaknak a mártírium vállalásával kellett kifejezni a családjuk, népük, nemzetük iránti ragaszkodást. Aki meghal egy ügyért, egy közösségért, az – földi értelemben – vértanúságának már semmi eredményét, hasznát, hozadékát nem láthatja meg. Az utódok részesülnek az áldozatvállalása gyümölcsében. Ez a mi helyzetünk. Tudunk-e ezzel élni??
Érezzük tehát ennek a kijelentésnek a mélységét: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért…
Mindent ki lehet forgatni, hamis szándéknak lehet alárendelni… De itt az önzetlen, tiszta szeretetből, szívbeli jóságból és igazságérzetből fakadó önfeláldozásról beszél. A 48-as hősök eleget tettek ennek a feltételnek (bár az osztrákok szemében árulók voltak)… A cél nemes, szent, igazságos volt. Óriási, megfizethetetlen tény az, hogy mi már nem vagyunk szolgák, ugyanakkor hitünk és emberi létünk nagy kérdése: vajon a megszerzett, ajándékba kapott szabadsággal tudunk-e élni? Vagy hordozzuk tovább belső bilincseinket: a harag, irigység, viszály, versengés béklyóit. Szabad nép a magyar? A válasz nem annyira egyértelmű. (Petőfi jól ráérez erre: a válasz a mi választásunkon múlik. Ez a kérdés – válasszatok!!!)
Annyi belső baj, széthúzás, meghasonlás, kicsinyhitűség, megkötözöttség gyengít, nyomorít minket. Lélekben is szabaddá kell legyünk! Nem élünk könnyű időket. De soha nem volt könnyű hűségesnek lenni: sem 177, sem 111, vagy 69 évvel ezelőtt. És nem lesz könnyű 69, 111, 177 év múlva sem. De a küzdelmet vállalni kell, tudva azt, hogy nem saját erőből vívott harc ez. Csak legyen fontos számunkra, hogy igazi értékekre vágyjunk, arra tegyük rá az életünket! Mit kíván a Magyar Nemzet??? Mit kérünk? Kérjük-e a szeretet ajándékát, kérjük-e közösségünk növekedését, úgy, hogy azt igyekszünk mi is teljes odaadással előre mozdítani. Hazug kérés lesz, ha a szívemet nem teszem oda, ha önzésemet nem teszem félre. Kérünk-e, kívánjuk-e a lelki áldásokat? Olyanokat, amik igazán megtarthatnak, sőt, bővelkedő, másokat is gazdagító emberekké, közösséggé tehetnek? Békességet, egyetértést, hitet, háládatosságot. Felvirágzó jövőt, bizakodó új nemzedéket.
Meg kell nyitnunk a szívünket egymás felé. Jó viszonyban van itt mindenki mindenkivel? Ha valamiért minket jelölnének (Hevesieket) ki arra, hogy mi képviseljük az összmagyarság ügyét a világ előtt, milyennek ismernék meg a magyarokat? Milyen képet közvetítenénk, milyen példát mutatnánk?
. „a nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik” – mondta Széchenyi István, a legnagyobb magyar, és szavai ma legalább olyan erővel kell, hogy szívünkbe és tudatunkba hasítsanak, mint amikor elhangzott!!
Ennek a mai ünnepi, emlékező napnak a lényege, üzenete: erőt meríteni. Egymás terhét hordozni. Több reménységgel tovább indulni. Erőt meríteni az elődök példájából: erőt a kitartásra, a talpra állásra, szolgálatra, a jövőre, az életre.
