Ha farsang, akkor farsangi fánk, a világ egyik ismert és kedvelt csemegéje. Bár a hozzá kapcsolódó hagyományok miatt sokan igazi hungarikumnak gondolják, a fánkot már az ókori rómaiak és a görögök is előszeretettel sütötték, míg Magyarországon csak a 19. században terjedt el. Volt, amikor mágikus erőt tulajdonítottak neki, máskor a királyi lakomák kedvenc finomságának számított. Itthon számos fajtája kerülhet asztalra: lehet rózsa, szalagos vagy akár csöröge.
De vajon mit kell tudni erről a télűző ínyencségről?
Kezdetben – de még a középkorban is – sós tésztából, gombával vagy hússal megtöltve sütötték, illetve ezek híján fogyasztás előtt mézzel kenegették vagy édes szirupba mártogatták. A fánk csak az 1800-as években lett lyukas, amikor a holland telepesek meghódították vele Amerikát.
Ismert a bécsi fánk legendája is, melyhez a következő történet kapcsolódik: Bécs városában az élet néhány évszázaddal ezelőtt egyáltalán nem volt könnyű. A város kenyérellátását ugyanis egy Krapfen nevű pék próbálta ellátni, aki számos jótulajdonsága mellett leginkább arról volt híres, hogy a kenyérkészítés mellett valóságos tésztaremekeket volt képes alkotni. A bécsiek a város másik végéről is képesek voltak hozzá zarándokolni, hogy ily módon hódolhassanak rendkívüli szakácsművészetének.
Nem meglepő tehát, hogy a derék mester halála után a műhelyt öröklő özvegy egy cseppet sem volt egyszerű helyzetben. A színvonal tartása mellett a kenyérsütés gyorsaságáról sem volt szabad elfeledkeznie, hiszen a bécsiek akkoriban nem a türelmükről voltak híresek. A pékné természetesen minden tőle telhetőt megtett, ám egy napon mégiscsak megkésett a frissen sült cipók elkészítésével, és a műhelyben már valósággal tolongtak a messziről odasereglett vásárlók és a legkülönbfélébb jelzőkkel illették szegény asszonyságot.
Egy különösen szenvtelen megjegyzés azonban az amúgy béketűrőnek ismert Krapfen-nét is kihozta a sodrából, ezért felkapott egy félig kész masszát, hogy a rosszmájú egyén képébe hajítsa. A művelet azonban nem járt sikerrel és a bécsiek nagy derültségére a tészta a tűzhelyen lévő olajban landolt.
A végeredmény azonban néhány perc múlva egy ízletes csemege lett, a lényegesen gyorsabban elkészülő fánk, amely már a helyszínen is nagy sikert aratott, és a városlakók azonnal elkereszteltek Krapfennak.
Egy másik történet alapján a fánk XVI. Lajos francia király feleségének, Marie Antoinette-nek köszönheti népszerűségét. A legenda szerint a királyné egyszer megszökött egy farsangi álarcosbálról, és miután talpig jelmezben volt, a hömpölygő tömegben senki nem ismerte fel. Marie Antoinette nagyon élvezte a lopott szabadságot, s vígan ünnepelt az emberekkel, mígnem egyszer csak megéhezett. Odament egy mézeskalácsos bódéhoz, ahol vett egy fánkot, ami annyira ízlett neki, hogy a kísérőjével mindet megvásároltatta.
A karnevál után pedig behívatta az árust a palotába, és felszólította, hogy ossza meg a királyi szakáccsal a fánk receptjét, melyen végül a palota cukrásza egy kicsit finomított, így vált a fánk a királyi lakomák kedvenc desszertjévé.
Magyarországon csupán alig több mint százhúsz éve hagyomány, hogy a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsangi időszakban fánkot sütnek. A kelt tésztából készült, zsírban vagy olajban sütött, és a zsiradékban magától megforduló szalagos fánk mellett elterjedt a tojásos, gyúrt tésztából vágott, zsírban sütött, porcukrozott forgácsfánk, mely ismert csörögefánk néven, de ilyen a herőce vagy más néven száraz pánkó is. Ezek a sütemények sütés után küllemre leginkább a porcukorban meghempergetett tepertőkre hasonlítanak, innen ered az elnevezésük is: a Dunántúlon a csöröge szó a tepertő szinonimájaként is használatos, míg a herőce szó jelentése farsangi vagy lakodalmi sütemény, forgácsfánk, csörgő fánk.
Meg kell még említenünk a faszénparázson sült kürtőskalács forgácsfánkkal rokon változatát, a zsiradékba merítve sütött kürtősfánkot is.
A Tiszántúlon azonban nem gyúrják, nem kelesztik, és nem is főzik a tésztát, hanem olyan hígra készítik, hogy bele tudják csorgatni a forró olajba. Az így kirajzolódó különös alakzatokból régen jósolni is tudtak.
A legénynek adott fánk házasságot jövendölt
A 18. és a 19. században az esküvők legkedveltebb időszakának a tél, azon belül pedig a farsangi szezon számított. Nem véletlenül, hiszen a mezőgazdasági munkák csak a késő őszi és a téli időszakban szüneteltek, így a legtöbb esküvőre is csak ekkor tudtak sort keríteni. A szokásokat a keresztény egyházban élő hagyományok is befolyásolták. Miután húshagyókeddtől egészen húsvétvasárnapig tilos volt mulatozni, lakmározni, így esküvőt sem lehetett tartani. Ám az ezt megelőző hetekben nagyon fontos volt, hogy mindenki minél többet egyen és igyon, mert így késztették a természetet is bőségre.
Sok-sok évvel ezelőtt a farsang nemcsak az esküvők, hanem a párválasztás időszaka is volt. Ekkor a fiataloknak a bálokban és az egyéb farsangi mulatságokon nyílt alkalmuk ismerkedni. Ezek az események különös jelentőséggel bírtak, hiszen régen a nőknek nem illett „férfi módjára” mulatozni, ám a farsangi időszak egy napja, a húshagyókedd előtti nap kivételt jelentett. A háztűznézőbe érkező legényeket pedig fánkkal kínálták a lányos háznál. Ilyenkor, ha egy eladósorban lévő lány megfelezte a fánkot a fiúval, az már szerelmi vallomásnak számított. Ha pedig közösen fogyasztották el a jegygyűrűre emlékeztető szalagos fánkot, már közel volt az eljegyzés. A hiedelem szerint pedig, aki fánkba rejtett pénzérmét talált, busás gazdagságra számíthatott.
