Egy szovjet front parancsnoksága azért nem volt átjáróház, ahogy azt a népi író Kovács Imre is megtapasztalhatta (a ‘47-es választásról szóló cikkben említettük, hogy a Parasztpárt dél-hevesi szervezetei általában az ő harmadik utas irányvonalát követték, és nem Veres Péterét), amikor 1944 decemberében megpróbált eljutni Malinovszkij marsall főhadiszállására. Amikor a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, mely felkelést szervezett a németek és a nyilasok ellen, lebukott és elfogott tagjai a Számonkérő Szék elé kerültek, Kovács elkerülte a letartóztatást és néhány társával átevickélt a fronton, hogy az ellenállás maradéka nevében kapcsolatba léphessen a szovjetekkel.
A szovjet parancsnokság azonban nem fogadott mindenkit úgy, mint Pokorny Hermannt vagy Szent-Györgyi Albertet. Kovács Imrének végül sikerült Hevesre eljutnia, de Malinovszkij küszöbét soha nem léphette át. Emlékirataiban jóval komorabb (bár néha abszurdabb) képet festett a kitelepítés időszakáról, érdemes ezt is felidézni:
“A … városban magyart nem találtunk. Mielőtt Malinovszkij marsall beköltözött volna, az egész lakosságot eltávolították és körülötte három kilométeres tilos zónát jelöltek ki, amelyiken belül mindent civilre figyelmeztetés nélkül lőttek.
A szállást csináló orosz alakulat megérkezésekor kidobolták, hogy két órán belül mindenki hagyja el a várost. A riadt lakosság értékesebb dolgait kocsira rakta, amit nem tudott magával vinni elásta, a bútorokat, a gabonát és a füstölt húst otthagyta, az állatokat maga előtt hajtva, szitkozódva szétszóródott a szélrózsa minden irányába.
A kiürített házakat, istállókat és középületeket műszaki csapatok átkutatták. Aknakereső villákkal végre fogadták a falakat, a padlást, az udvart, az ólakat, tenyérnyi helyett sem hagytak ki; ha az érzékeny műszer valami idegen anyagot jelzett a falban vagy a padló alatt a földben, kibontották, nem időzített akna-e, amit a németek vagy a magyarok rejtettek oda? Legtöbbször elásott evőeszközt, tányért vagy ruhát találtak, ha értékesebb volt, magukhoz vették ha nem, szétrugdosták.
A gondosan átkutatott faluba vezető utakat lezárták, a sorompókhoz erős őrséget állítottak, és szigorú igazoltatás nélkül sem be, sem ki nem engedtek senkit. Vaszilij hiába mutatta a pecsétes levelet, az őrmester csak legyintett, és beterelt bennünket az út menti őrházba…
A házak kísérteties ürességben sorakoztak az utcák két oldalán, nem láttunk játszadozó gyereket, sétáló fiatalokat, ünneplő öregeket: karácsony másodnapján, késő délután olyan kihalt volt a falu, mintha egy borzalmas kataklizma az egész lakosságot elpusztította volna. A nagyobb, előkelőbb házakból oroszok lestek ki, a főtéren a legszebb ház előtt kettőzött őrszemek posztoltak, nem volt nehéz kitalálni hogy ott szállt meg a marsall…
… a falu másik végéhez értünk, egy üres házba betelepedtünk … A csinos kis házban minden érintetlen volt: a főzőedények, az éléstárban a liszt, zsír, füstölthús, bab, borsó, paprika só, a szobákban a vetett ágyak, a szekrényekben ruhák, a komódon ivópoharak: tulajdonosa bölcs ember volt, tudta, hogy az oroszok lopnak, amire szükségük van, vigyék, a maradékkal meg majd új életet kezd.
Meghatódottan álltunk a házban, amelyik egy sokat dolgozó magyar paraszt egyéni életének nyomait, emlékeit viselte, szinte ott éreztük a családot, amint láthatatlanul mozognak a konyhában és a szobában. Leültünk az egyszerű abrosszal leterített asztalhoz és furcsa érzéssel hallgattunk, hiszen erre még nem gondoltunk: az oroszok a falu apraját, nagyját, emberét, állatállományát, még a kutyákat és a macskákat is órákon belül eltávolították. A technika fejlettsége mellett ezt egy országgal is megcsinálhatják. A szláv tengerben idegen magyarság felszámolását egyszer már emlegette Sztálin, ha jól emlékszem, azt mondotta, vagonkérdés az egész. Heves község igazolta Sztálint: valóban kocsi, autó illetve vagonkérdés egy nép elszállítása arról a helyről, ahol pillanatnyilag vagy egyáltalán nem kívánatos.
… Két napig nem történt semmi, harmadnap is csak annyi, hogy áttelepítettek bennünket egy nagyobb házba, ugyancsak a falu szélén. Két szoba volt, az egyiket megkaptuk mi, a másikban a házigazda a családjával és egy Röder nevű fogoly tábornokkal lakott. [Rőder Vilmos a Darányi-kormány hadügyminisztere volt, Pokorny is említi]
A kitelepített parasztokat furdalta a kíváncsiság, mi lehet a falujukban, többen éjszaka óvatosan megközelítették a szélső házakat, behúzódtak és lesték, hogy mit csinálnak az oroszok.
Az oroszok éppen őket keresték, betanított farkaskutyákkal naponta körüljárták a falut, s ha a jó szimatú vérebek nyomra akadtak, ugatva, futva vitték, húzták a pórázzal gazdájukat a gyanús házakba. A merész embereket nem lőtték agyon, a községháza pincéjébe zárták őket és ott várták ki, amíg a főhadiszállás odébb nem költözött.
Az elfogott parasztok egyike tudott oroszul, még az első háborúban fogságba esett és megtanult; addig beszélt az őröknek, míg azok jelentették, a parancsnokság kiemelte a fáskamrából és tolmácsként használata. Ügyes ember volt, hamarosan visszaengedték a faluszéli házába, azzal a feltétellel, ha a feleségét is előteremti és gondjukat viselik. Az élelmes paraszt lassan visszacsempészte egész rokonságát, mind több ‘gondviselés’ adódott, és a falu széle a környékünkön megelevenedett. Hamarosan megtudtam, hogy a mi elhelyezésünkhöz hasonlóan több magyart lát vendégül a főhadiszállás. Ott volt gróf Bethlen István egykori miniszterelnök, a kormányzó bizalmasa, Szentgyörgyi Albert, a Nobel-díjas professzor, talán Újszászy István és mások. [Betlen nem volt Hevesen, a Dunánúlon, a 3. Ukrán Front mögöttes területén őrizték, az viszont érdekes, hogy Kovács Szent-Györgyi ottlétéről tudomást szerzett, Ujszászy a hortysta kémelhárítás vezetője volt, azonban tudtommal csak 1945 elején állt át, egyébként Karády Katalin vőlegénye]
A visszaszivárgott családok mostak, takarítottak ránk, élelmet az orosz konyháról hoztak. Kezdetben nagy élvezettel ettem a jó káposztalevest és a rizses húst, néhány nap múlva azonban soknak találtam, hogy reggel, délben, este mindig azt adtak. Fejenkint és naponta még nagyven darab cigarettát és hetenkint fél kiló cukrot, tíz deka teát és egy kiló kekszet kaptunk. Bort amennyit akartunk.
Jól éltünk, de szerfelett izgatott, hogy miért nem hallgatnak ki és főleg miért nem vezetnek a marsallhoz? Nem üdülni jöttem a főhadiszállásra, minden nap veszteséget jelent, Budapestet ostromolják, Debrecenben hiába alakult magyar kormány, nem tudják, mi van a magyar fővárosban; beszélnem kell Malinovszkij marsallal! Elhatároztam, a saját szakállamra felkeresem, de csak a kapuig jutottam, az őr keményen rám szólt, menjek vissza a házba, engedély nélkül nem léphetek ki az utcára.
Estefelé mosolygó, tömzsi főhadnagy állított be. Nagyon közlékeny volt, elmondotta, hogy tatár nemzetiségű, civilben tanító, a háború alatt a hadifoglyokról megtanult magyarul, ő a mi felügyelőnk … Megkérdeztem tőle:
– Miért áll őr az ajtónk előtt?
– Biztonságból
– Dehogy biztonságból, őriz bennünket, hogy meg ne szökjünk. Úgy látszik foglyok vagyunk.
– Egy kicsit…
– Mi ide deputációba jöttünk, hogyan bánhatnak velünk ‘egy kicsit’ fogolyként.
– Előbb még beszélgetünk kell.
– Miről?
– Hogy megtudjuk, kicsodák maguk? Most tehát a meseóra következik.
Titokzatosan mosolygott, a hóna alól az asztalra helyezett … vastag fehér íveket gondosan kisimította, zsebéből tollat és tintát vett elő és biztatóan mondotta:
– Ezt mind teleírjuk .”
Kovácsnak ezután az egész élettörténetét le kellett diktálnia születésétől kezdve (“Az egy regény lesz. – Nem baj, csak minden benne legyen.”), amit aztán oroszra fordítottak, csak ezután kezdték meg a kihallgatását, de a Felszabadítási Bizottság nem különösebben érdekelte kihallgatóját.
“A kísértetvárosban, Hevesen őreink nyolcóránként váltották egymást, s a hideg reggeleket és estéket, na meg az éjszakákat szívesebben töltötték bent, a meleg szobában, ahol állandóan égett a tűz a vaskályhában … Január elején a szomszédságunkban beszállásolt főtiszteket köztük Stefán Valér ezredest, a Szt. László-hadosztály parancsnokát, Rőder és Hatz tábornokokat elvitték. [Stefán Valér csak a gránátosezred parancsnoka volt, fogságba esett, Hatz (Hátszegi) Ottó átállt hadtestparancsnok, tőrvívó olimpikon] Levelet küldtek, nem volt rajta aláírás, hogy a politikai osztályra viszik őket. A főhadiszállás politikai osztályát nekünk is emlegették, pontosan nem tudtuk kivenni, miféle szervezetről van szó, egy volt a biztos, Jászkisér községben állomásozik. Nem lepődtünk meg, amikor január 8-án Achmed főhadnagy, aki a meseórákat tartotta, a szokásos reggeli látogatásakor kinyögte, hogy átküldenek bennünket a politikai osztályra. Az esti szürkület már leereszkedett Hevesre, öt óra tájban egy őrmester két állig felfegyverzett őrrel jött értünk, s mivel főhadiszállás kívül esett az orosz katonai forgalmon, nem várhattunk a főtéren befutó teherautókra: gyalog vágtunk neki az útnak.
Hallgatagon bandukoltunk a hideg estében, a fagyott országútról minduntalan leszorultunk az árokba, csökkentett reflektorral húztak el mellettünk a megrakott, ponyvával letakart katonai autók, közéjük ékelődve tankok és menetoszlopok.”
Jászkiséren aztán már tényleg fogolyként kezelték őket, és azzal gyanúsították, hogy partizánakciókat szervező tiszt. Végül onnan is továbbküldték Gödöllőre, ahonnan február 8-án szerencsésen sikerült megszöknie, mielőtt kiszállították volna a Szovjetunióba. A furcsa bánásmód hátterében alighanem politikai okok álltak: a szovjetek nyilván tudták, hogy kicsoda Kovács Imre, de nem volt rá szükségük. A harmadik utas népi írót inkább problémák forrásának látták, aki csak bonyolítaná az akkor még képlékeny magyarországi helyzetet. Hosszabb távon nem is volt számára jövő a politikában, hacsak nem akart volna egy kirakatper vádlottja lenni, így miután kiszorult a Parasztpárt vezetéséből, az 1947-es választások után külföldre távozott.
Felhasznált irodalom
Kovács Imre: Magyarország megszállása. 1990.; Szeredi Pál: Megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Egyéni és nemzedéki korrajz a huszadik század magyar történelméből: Kovács Imre élete és kora. 2013.