A napjainkban is pusztító COVID-19 világjárvány idején egyre több szó esik a korábbi idők fertőző járványairól. Vajon évszázadokkal korábban hogyan védekeztek őseink? Milyen intézkedéseket vezettek be, hogy ne terjedjenek el a járványok, és milyen lehetett az élet a fertőzött területeken?
A középkorban és a kora újkorban többször is pusztítottak járványok, a gyorsan terjedő és fertőző pestisjárványok következtében különösen sokan haltak meg. A Magyar Királyságban 1738-ban ütött ki egy pestisjárvány, amely hat éven keresztül állandó veszélyhelyzetet jelentett az ország lakosai számára. A járvány következtében 250 000 fő halhatott meg, ami a királyság mintegy 5 milliós lakosságát tekintve átlag 5 százalékos halálozást jelent, de a különböző területeken eltérőek az áldozatok arányai.
A pestis megjelenése
A pestist állítólag az orosz-osztrák-oszmán háborúból hazatérő beteg katonák terjesztették el, akik a déli fekvésű erdélyi vármegyékből a Magyar Királyságba is behurcolták. Már 1737 végén jelentették az első halálesetet a pozsonyi székhelyű Magyar Királyi Helytartótanácsnak. A kormányszerv 1737. december 31-én kelt leiratában központi intézkedéseket rendelt el a ragály megfékezésére: vesztegzárat hirdetett, veszteglőhelyeket állíttatott fel, és orvosokat küldtek ki a betegek és ragály felmérésére.
A délről terjedő betegség hamarosan északabbra is megjelent: 1738-ban már Csongrád, majd a nyár folyamán Békés és Bács-Bodrog vármegyében is pusztított. Ekkor már Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Szabadkán, Péterváradon, Bács-Bodrog vármegyében, a Temesi Bánságban, míg Erdélyben Hunyad vármegyében, Nagyszebenben és Déván is ellenőrizték az utazókat, kóborlókat, vásárra tartókat.
Megalakul az egészségügyi főbizottság
1738 nyarán már központi, egységes és szigorú szabályozásokra és intézkedésekre volt szükség. III. Károly király egészségügyi főbizottságot alakított. A bizottság Pozsonyban ülésezett, elnöke Esterházy Imre esztergomi érsek volt. A bizottság tagjait a királyi tanácsok közül választották és egy orvost is delegáltak melléjük. A királyságot egészségügyi kerületekre osztották fel, és élükre egészségügyi királyi biztosokat neveztek ki, akiknek az volt a feladata, hogy a rájuk bízott országrészben gondoskodjanak a központilag kiadott egészségügyi és járványügyi rendeletek végrehajtásáról. A tiszántúli részen gróf Károlyi Sándor helytartótanácsi tanácsos kapott megbízatást.
A téli hideg hatására ugyan csökkent a halottak száma, de 1739-ben ismét kiújult a járvány, és egyre több belső terület és vármegye lett fertőzött, bár meglepő módon nem beszélhetünk teljesen összefüggő területekről. Fejér vármegye mellett Tolna, Abaúj, Bihar, sőt a távoli Nyitra vármegye is érintett lett, és a járvány elérte Szabolcs és Szatmár vármegyéket is. A pestisjárványt a szigorú intézkedések ellenére nem sikerült azonnal megfékezni, több hullámban vissza-visszatért, és egyre több területen pusztított. A járvány pontos elterjedését a kezdetleges korabeli híradások és a pontos adatok hiánya miatt nehéz megállapítani. Az bizonyos, hogy 1743-ban már országszerte csökkenőben volt a járvány, egyedül a tiszántúli kerületben, a Heves és Külső-Szolnok vármegye területén található Törökszentmiklós és Füzér, tovább néhány Bereg vármegyei településen voltak még fertőzöttek.
A főbb rendelkezések a járvány megállítása végett
A járvány és a fertőzés terjedésének meggátlására szigorú intézkedéseket vezettek be, nem csupán a vesztegzárállomásokon és a veszteglőhelyeken, hanem a fertőzött településeken is. Ezekből jól látható, hogy az egyik legfőbb feladat a betegek izolálása, elkülönítése volt. A védekezés céljára védővonalat (linea-t) húztak, leggyakrabban a folyóvizet jelölték ki erre, ahol ellenőrizték az átkelőhelyeket. A járvány sújtotta településeket elzárhatták, vesztegzár alá vethették. Debrecenben például 1739 májusa és 1740 áprilisa között rendeltek el karantént, a fertőzésveszélyt a házakra kiaggatott cédulák jelezték: a rövidebbekkel jelölték a fertőzésgyanús (suspectus, suspiciós) házakat, míg az igazoltan fertőzött (infectus, infectiosus) lakosú épületeket hosszú cédulával. Ezekből a házakból tilos volt a kilépés. A kijárási tilalmat fegyveres őrszemek (strázsák) tartatták be, akik azt ellenőrizték, hogy senki se hagyja el az épületeket. Nappal kétóránként, éjjel pedig minden órában megnézték, nincs-e valamire szükségük a bezártaknak. Több városban és településen kórházat (lazaretto, lazarétum) állítottak fel – ekkor bővítették ki a pesti Szent-Rókus kápolna melletti épületet, amely 1741-től pestiskórházként működött. A kőből készült, nagyobb kórházak ritkaságnak számítottak, a kisebb településeken ideiglenes, kevéssé felszerelt kórházak működtek.
Nagy István, Heves vármegye egészségügyi biztosa
Nagy István, Heves és Külső-Szolnok vármegye egészségügyi biztosa rendszeresen tájékoztatta a Károlyi grófot, a tiszántúli kerület királyi biztosát a járványhelyzetről (infectio). A ragály eredetét egyértelműen a vásárra „jövők-menők” számlájára írták, továbbá úgy vélték, hogy a katonaságnál megfertőzöttek hurcolhatták be. A jelentésekből jól látható, hogy az elzártakat (praecludáltakat) a „víz közé” telepítették, azaz a városon kívül, feltehetően a Tisza kanyarulatai által körbefogott helyen helyezték el a betegeket. Megvizsgálásukat (investigatio) nem orvos, hanem „borbély” végezte. A borbély, borbélysebész, seborvos (chyrurgus) a kora újkorban nem csupán a testszőrzet eltávolításával foglalkozott, hanem kisebb mértékben sebészeti beavatkozásokat is végezhetett: sebet kezelt, fogat húzott, érvágást végzett, szükség esetén amputált. A borbélyok látták el a járványorvosi szerepet, és csak a század végén különült el a vizsgát tett orvos és a fodrász mesterség.
A további fertőzéseket hasonló rendelkezések révén próbálták meggátolni, mint amilyenek napjainkban is megfigyelhetők: csökkentették vagy megtiltották a társas érintkezéseket és csoportosulásokat. Ekkor is elrendelték az iskolák és templomok bezárását, megtiltották a nyilvános temetéseket, a vásárokat és a borkiméréseket, bezáratták a kocsmákat. A hatékonyság természetesen a 18. században is a lakosság fegyelmezettségén, együttműködésén vagy ellenállásán múlott.
Nagy István jelentéséből kiderül, hogy a vizsgálat során a betegek megfigyelésén kívül más módszert nem alkalmaztak. Beszámolóiban rendszeresen tájékoztatta Károlyit arról, hány fertőzött, hány gyógyult és hány elhunyt van a rábízott járványos területen. 1743 májusában a számok alapján már bízhatott abban, hogy hamarosan megszűnik a járványveszély. Ezért is kérhette a grófot arra, hogy szüntessék meg a szigorú karantént („rigorosa contumacia”-t), és hamarosan oldják fel a mérsékelt (moderata contumacia) zárlatot is.
A Heves vármegyei intézkedések különösen a járvány elhúzódása miatt voltak indokoltak: a vármegyében a pestis átlagos, 5 százalékos pusztítást végzett, több mint 6300 fő hunyt el. Máshol azonban ennél súlyosabb volt a halálozás: a legtöbb áldozat a Tisza vonalán fekvő vármegyékből származott, a lakosság 20 százaléka vagy ennél is nagyobb aránya Békés, Máramaros, Bihar és Szatmár vármegyében hunyt el. 10 százalék fölötti, ugyancsak jelentős veszteség volt Csongrád, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zaránd vármegyében, valamint a Jászkunságban és a Hajdú kerületben.
Nincs új a nap alatt?
Látható, hogy az új koronavírus elleni küzdelemben Magyarország Kormánya (a külföldi országokhoz hasonlatosan) több olyan megoldást is bevetett, melyeket elődeink is alkalmaztak évszázadokkal korábban: a kontaktszám csökkentése, a közösségi terek bezárása, a fertőzöttek izolálása. A fenti írásban érdemes megfigyelni, hogy az akkori csekély népsűrűség, illetve a mai viszonyokhoz képest összemérhetetlenül gyengébb mobilitás okán egyes megyék pestis járvány érintettsége között hónapok telhettek el – ez elsősorban a védelmi intézkedések elrendelésének idejéből tűnik ki. Mai léptékkel nézve megdöbbentő a különbség; a COVID-19 első eseteit 2019 decemberében fedezték fel a kínai Vuhan városában, ehhez képest 2020. március 28-án már Magyarországon is kijárási korlátozásokat vezettek be. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a pestis fertőzőképessége jóval kisebb, ennek ellenére kijelenthető, ez a járvány alapjaiban rengette meg Európát.
Egy másik szembetűnő pont a maszk kérdése. A pestisdoktorok a 17. századtól hosszú viaszos köpenyt, valamint madárcsőrre emlékeztető maszkot hordtak. Mindkettőnek az volt a célja, hogy minél kevésbé érintkezzenek a halottakkal és az őket körülvevő fertőző levegővel. A maszkba illatos növényeket raktak, hogy megakadályozzák a rossz levegő belélegzését – ez talán felfogható egyfajta kezdetleges levegőszűrőnek is. Napjainkban is elmondható, hogy a maszk a járványügyi intézkedések fontos eszköze.
Felhasznált irodalom:
Dávid Zoltán: Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása. Orvostörténeti Közlemények, 1973, 75–130. ( https://library.hungaricana.hu)
Felhő Ibolya–Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leletárak 3.). Budapest, 1961.
Moess Alfréd–M. Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. Debrecen, 1980, 117–130.
Forrás: mnl.gov.hu, wikipedia.hu
