Nem tudom, hogy van vele a kedves Olvasó, de én szeretek hétköznapi „hősökkel” beszélgetni. Olyan emberekkel, akiknek volt elég erejük és kitartásuk megvalósítani az álmaikat, még ha azok eléréséhez rögös út vezetett is. Él Hevesen egy frissdiplomás fiatal, akinek már csak azért is sokkal többet kellett tennie ezért az álomért, mert városunk több mint ezer fős szegregátumból indult el az ÉLET-be, és vált hétköznapi roma hőssé, fiatalokat segítő, és saját példájával inspiráló mentorrá. Az önkéntesként is tevékenykedő Lólé Biankával beszélgettünk a diplomáig vezető útról, és a kitörés esélyéről.
- Hevesen nőttél fel és a mai napig itt élsz a szegregátumban a családoddal. Milyen álmokat dédelgettél gyermekként?
Már gyermekként nagy álmaim voltak, de mindig mások. A legfőbb vágyam sokáig az volt, hogy orvos legyek. Ez végig kísérte az általános iskolás éveimet és a középiskolából 2 évet. Aztán a gimnázium 10. évfolyamának végén fakultációt kellett választanom. Akkor leültünk a szüleimmel és beszélgettünk a továbbtanulásról. Nagy dilemma volt, hogy mi legyek. Hiába volt egy célom, szembesülnöm kellett a valósággal: a szüleim nem tudtak volna támogatni, ha az orvos szakmát választom, így a pedagógia mellett döntöttem. 2016-ban jelentkeztem az Eszterházy Károly Egyetem Jászberényi Campusára tanító szakra. Az idén végeztem. Amikor elkezdtem az egyetemet, sokáig bűntudatot éreztem magammal szemben, mert azt gondoltam, nekem máshol van a helyem, más az utam, és hűtlen maradtam a nagy álmomhoz. Sokáig a szüleimet hibáztattam, mert azt mondták nekem, hogy nem tudnak támogatni, ne legyek orvos. Mára rájöttem, nem az ő hibájuk. A saját döntésem volt, hogy mást választottam. Nem bántam meg.
- Nagyon fontos a családi háttér, a szülők, rokonok, barátok támogatása a célok eléréséhez. Mennyire segítettek ebben?
A telepről csak egy út vezet ki, a tanulás. Erre gyermekként jöttem rá, látván a szüleimet, hogy mennyit dolgoznak. Ennek ellenére mégis voltak olyan időszakok, amikor nélkülöznünk kellett, segítségre szorultunk. Én akkor döntöttem el, hogy nem akarom ugyanezt a sorsot, nekem más az utam. Ami segített ebben, hogy a családomnak óriási érték a tanulás és a tudás. Úgy gondolom, ez a pozitív attitűd adott erőt abban, hogy tanuljak. Sokat köszönhetek nekik. Támogattak, motiváltak, tanítottak. Sokat tanultunk közösen az unokatestvéreimmel is. A szüleim és a nagymamám írni és olvasni tanítottak. Édesapám a matematikában segített, illetve az egyetemi éveim alatt a tanítási gyakorlatokra való felkészülésben is, hogy minél érdekesebb és színesebb órát tarthassak a gyerekeknek. Sosem felejtem el ezeket a pillanatokat.
- Van-e még a családban másnak is diplomája?
Igen. Két unokatestvéremnek is van, ők a zenei pályán valósították meg az álmaikat. Mindkettő hegedűművész és zenetanár. Mága Iván a Liszt Ferenc Zeneakadémián, Burai Sándor a Miskolci Egyetemen végzett. Igazából a legtöbb közeli hozzátartozóm tanult, legtöbbjük érettségivel is rendelkezik. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert nem adták fel, és elérték – vagy most is tesznek azért, hogy megvalósítsák – a kitűzött céljaikat.
- Gondolom, ők is inspirálóan hatottak rád…
Igen, inspiráltak az által, hogy én is szerettem volna érettségit, később diplomát, és hogy a családban én is elmondhassam magamról: ,,tanult” vagyok.
- Mennyire volt nehéz a diplomáig megtett út?
Pont annyira volt nehéz, mint amennyit kibírtam. Hihetetlen, hogy mi emberek, milyen képességekkel vagyunk megáldva, milyen sok akadályt képesek vagyunk leküzdeni. Az utamban voltak nehézségek, de sok boldog és könnyű pillanat is. Mindezek által fejlődtem.
- Roma családba születtél. Tapasztaltál-e bármikor hátrányos megkülönböztetést a származásod miatt?
Igen. Leginkább az egyetemi éveim elején éreztem a velem szembeni diszkriminációt egy-két tanár, majd valamennyi csoporttársam esetében. Negatív attitűd áradt belőlük, és úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy nem hisznek bennem. Szúrós tekintettel fogadtak, de igazából nem tudom, hogy a származásom miatt viselkedtek-e így, vagy csak rossz napjuk volt… Én akkor úgy éreztem és gondoltam, hogy talán a származásom miatt történt mindez. Később aztán nagyon jó kapcsolatba kerültem velük.
Amit megtanultam az ilyen szituációkból, hogy a körülöttünk lévő emberek egy-egy tükröt tartanak elénk. Ilyenkor érdemes magunkba nézni és elgondolkodni azon, hogy mi váltotta ki ezt a viselkedést, én mit tettem hozzá, és feltárni az ok-okozatokat. Sokat lehet tanulni az ilyen helyzetekből és ezek által az önismeret is fejlődik.
Mára rájöttem, hogy nem számít, milyen származású egy ember. A 21. század multikulturális társadalmában élünk, ahol nincs helye semmiféle diszkriminációnak, előítéletnek. Mindenki része a közösségnek, és az értékeinek, ami által teremt, alkot és meg tudja valósítani önmagát a 21. század lehetőségeihez mérten, igenis helye van a világban.
- Sokszor napirendre kerül az integráció kérdése. Belelátva és tapasztalva ezek nehézségeit, mit gondolsz, mennyire lehet ezt megvalósítani?
Nagyon fontos témát érintünk. Valóban nehéz feladat az integráció. Úgy gondolom, hogy az integráció egy eszköz és cél is a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére, mellyel elősegítjük a társadalmi szereplők harmonikus együttműködését, a szolidaritást, egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosítva az autonóm személy számára, hogy megfelelő identitástudattal, önmagához mérten hasznos és értékes tagja legyen a társadalomnak.
A 21. század elvárja, hogy az integráció jelen legyen a mindennapjainkban. Azt is látnunk kell, hogy rohanó világban élünk, fejlett technológiával, tudománnyal rendelkezünk, amivel nem tudunk lépést tartani. Általában, ha van egy feladat, egy cél, az ember rögtön látni akarja az eredményt és élvezni a gyümölcsét. Hazánkban a napjainkban végbemenő integrációt ezzel tudnám párosítani. Drasztikus változást akarunk, minél rövidebb idő alatt. Ez így nem működik, vagy ha működne is, csak akadályokba ütközne. Ahhoz, hogy az integráció, mint cél megvalósuljon, idő, türelem, megfelelő szakemberek, intézmények és kapcsolati hálózatok kialakulása szükséges, és ezek együttműködése közös értékekkel és hosszú távú célokkal. Amíg ez nincs jelen vagy nem a megfelelő módon, addig az integráció csak egy olyan eszköz marad, ami talán soha nem éri el azt a célt, hogy megszűnjenek, vagy más értelmet kapjanak az olyan fogalmak, mint előítélet, hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció, attribúció, stb.
- Tanítóként végeztél a jászberényi campuson, most a Debreceni Egyetem mesterszakos hallgatója vagy. Milyen terveid vannak még?
A Debreceni Egyetem Neveléstudomány szakán tanulok. Szeretnék oktatással foglalkozni. Pedagógus vagyok, de még nem éreztem úgy, hogy tanítsak. Fejlődni és gyarapítani akarom a tudásomat, mert szeretnék egy saját tanodát indítani. Ezen kívül érdekel a reformpedagógia, vagy olyan fontos kérdések, stratégiák, oktatási struktúrák, amivel az oktatás minőségét lehetne javítani. Érdekel a pedagógus, mint individuum. Láthatjuk, hogy a pedagógusok többsége pályaelhagyó. Szívesen tartanék ,,burn out” tréningeket kiégéssel és pályaelhagyással kapcsolatban. Úgy gondolom, kellő mértékű önismeret és információ mellett, ami tudatossággal párosul, meg lehet előzni a kiégést és a munkahelyi stresszt, ami által talán kevesebb pályaelhagyás lenne, és javulna az oktatás minősége is egy 21. századnak megfelelő oktatási struktúra kidolgozásával.
- Olvastam egy facebook bejegyzésedet, miután kezedbe vetted a szakdolgozatodat. Egy része így szólt: „Mindenekfölött mérhetetlen köszönettel tartozom Istennek, aki erőt, kitartást, szeretetet adott, hogy sikeresen végigjárjam azt az utat, ami által az lehettem, aki most vagyok! Dicsőség az Úrnak!” Ezek szerint mélyen vallásos vagy…
Mélyen hiszek Istenben. Ahogy már említettem, sok kanyar volt a diplomáig vezető utamban, de kibírtam. Isten pont annyi teherrel ajándékoz meg, amennyit képesek vagyunk elbírni. Visszagondolva, minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett. 18 évesen nem az orvoslás mellett döntöttem, nem a Debreceni Egyetemre jelentkeztem, de most 22 évesen itt vagyok. Van egy szerető családom, akik tárt karokkal várnak haza. Vannak barátaim, kollégáim, akikre bármikor számíthatok. Olyan emberek vesznek körül, akikből árad a jóság, a szeretet, a segítség. Olyan tanáraim voltak és vannak, akik vezettek és a mai napig vezetnek az utamon. Óriási hálát és szeretetet érzek Istennel kapcsolatban! Ő tudta, mi fog történni, de mi értelme is lett volna annak, ha már előre elmondta volna nekem mindezt? Akkor nem az lennék, aki most vagyok. Minden okkal történik az életünkben, csak ki kell nyitni a szívünket és látni fogjuk azokat a láthatatlan kis dolgokat, amiért érdemes élni és küzdeni nap mint nap, és mindezekért köszönetet mondani Istennek.
- Gondolom, a szüleid nagyon büszkék rád.
Igen. Rám is és a 3 testvéremre is. Mindnyájan különbözünk, más-más terület érdekel minket, ami így kerek. Örömmel tölt el, amikor édesapánk ránk néz. Csillog a szeme, mosolyog, energiával töltődik fel. Ő nem a szavak embere, de sugárzik, amikor rólunk beszél. Édesanyám inkább szavakkal fejezi ki, mennyire büszke ránk. Mi is büszkék vagyunk arra, hogy ilyen szüleink vannak. Nagyon szeretem a családomat!
- Mit üzennél azoknak cigány fiataloknak, akik szeretnék majd egyszer ugyanezt az utat megtenni?
Leginkább azt üzenném, hogy találd meg önmagad és fedezd fel, milyen értékes ember vagy, aki bármire képes származásától függetlenül. Legyenek céljaid, álmaid, amiket kicsi lépésekben valósíts meg és élvezd ki minden egyes pillanatát, mert azokat a pillanatokat már nem élheted meg kétszer! Ha rossz dolog is történik, váljék a fejlődésedre és meríts belőle erőt, kitartást és motivációt. Higgy önmagadban, és ha nyitott vagy Isten felé, fogadd be Őt a szívedbe, mert olyan dolgokat fogsz látni és elérni, ami csak hit által valósulhat meg, mert a hit hegyeket képes megmozdítani!
