Kő Pál, magyar szobrász pár nappal a 79. születésnapja után örökre elbúcsúzott a földi léttől. Egy olyan ember távozott, aki csodálatos művész, férj, apa, nagyapa, és barát volt. Aki Perespusztáról indulva eljutott Rómába és Európa több országába, aki budapesti otthonában, epreskerti tanári szobájában, műhelyében sokszor volt barátokkal és tanítványokkal körülvéve, és aki élete utolsó éveiben Hevesen volt itthon. Tisztelegjünk a Mester előtt egy négy évvel ezelőtti születésnapi beszélgetés felidézésével.
– A három emberöltőnyi időhöz kapcsoljunk három, az életedet meghatározó dolgot. Melyek azok a történések, amik igazán fontos szerepet játszottak ez alatt a 75 év alatt?
Elég sok ilyen volt, és nem tudom, hogy melyiket is tartsam most szem előtt. A nagy vízválasztók mindig azok, amikor az ember valahonnan elindul, és valahová megérkezik. Nagyon komoly és fontos lépés volt, amikor Pestre felmentem. Ez életem egyik nagyon zavaros időszakában, 1958-ban történt. Miután elvégeztem a nyolc osztályt, mentem volna tovább gimnáziumba, de hát arról szó sem lehetett. Osztályidegen, „duplaikszes” voltam édesapa származása, a Maczky család miatt. Akkor el kellett döntenem, hogy merre-meddig, mert nekem ráadásul az általános gimnázium egyáltalán nem tetszett. Felbicikliztem hát Budapestre, és ott különbözeti vizsgát tettem a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban.
Szintén komoly dolog volt, amikor a főiskola elvégzése után elkezdtem kajtatni, hogy legyen lakásom, ahol megvethetem a lábam, és tudok dolgozni. Ez a hely Balatonkenese lett, ahol elkezdtük az életünket, és oda születtek a gyerekek sorba, Boldizsár és Virág.
A harmadik meghatározó esemény a főiskolára való behívásom volt. A mesterem szólt, hogy van egy szabad hely, és menjek be tanítani. Merész döntés volt, hogy elhagyom a szabadúszó életemet, és beállok egy iskola kötelékébe. Azt sem tudtam, mi az, hogy tanítani. A mester azt mondta: „Hallgass ide! Itt egy nagy kert, ahol tarthatsz kutyát. Gyerekeid vannak, akik elszaladgálhatnak benne. A tanári fizetés nem sok, de rendszeresen jön.” Ez valóban olyan meggyőző érvelés volt, hogy beadtam a derekamat. Ennek már 38 éve. 38 évig tanítottam ebben a kertben, és mostanra jutottam el odáig, hogy otthagyom. Persze, hogy „belehalok”, mégis meg kellett hoznom ezt a fontos döntést, tudniillik elkötelezett vagyok három igen komoly munkában, amit meg kell csinálnom. És ha visszaszámlálok, akkor ezeket már nagyon el kell kezdenem.
Nem csupán az oktatói munka jelent pluszt, hanem az akadémiai tagság is. Ha belegondolok, ez a tanítás mellett – ami ebben a borzasztóan nyitott és tág intézményben sokkal bonyolultabb dolog, mint mondjuk egy középiskolában – akkor is óriási munka, még ha nem is tűnik annak.
– Ha már a tanításról beszéltünk… Mi a különbség a te idődben folyó főiskolai oktatás és a mostani, az egyetemen általad is alkalmazott pedagógiai munka között?
Sok minden. A legnagyobb változás az, hogy van egy osztály, a közismereti tárgyak osztálya, amiben vannak festők, grafikusok és szobrászok. A felvettek első osztályát külön tanárok tanítják, legutóbb Gálhidy Péter, illetve előbb Sallai Géza és Menasági Péter. Ez nagyon más, mint a régi fölállás. A régi rendben volt egy tanár, aki fölvett egy évfolyamot, 6-8-10 embert, akiket végigtanított. Most ketten foglalkoznak az elsősökkel. Több a számonkérés, és a diákok szabadon vándorolhatnak az egyes osztályok között, ahol egy új helyzetbe, más körülmények közé kerülnek. Ez jó is, meg rossz is. Az igazi iskola mégiscsak abban jó, abban terjed, és abban növekszik, hogy ez a fajta szabad jövés-menés még nagyobb függetlenséget ad a bent lévő növendéknek, és nincs annyira beszorítva, hogy mit csináljon. Ő kitalálja, elkészíti, megmutatja, a tanár meg látja, hogy dolgozik.
A régi rendszerben nagyon sokan szerettek volna itt tanulni. Álltak a diákok a főiskola kapujában, és a tízszeres túljelentkezés miatt nem jutottak be. Most alig van jelentkező, és abból kell tízet felvenni.
– A mostani növendékeknek ezek szerint nagyobb az alkotói szabadsága, mint annak idején nektek volt.
Talán igen. Van még egy új dolog, ami a mi időnkben nem volt: az Erasmus program. Ezzel el lehet menni bárhová. Szunyog Julika fél évig volt Kolozsváron, Juhász Évi Olaszországban, Paráda Zoli Spanyolországban. Hozzám is jött két angol kislány, akik közül az egyiket a ló érdekelte. Gyönyörű lovakat kezdett csinálni, lent volt a hevesi művésztelepen is.
– A 38 év alatt mennyi tanítvány került ki a kezeid alól, akik most is aktívan alkotnak?
Száz fölötti tanítványom volt. A végzettek közül van, aki nagyon bejár, és van olyan is, aki nem igazán. Vannak, akikkel találkozom a szövetségben, kiállításokon, vagy jönnek, hogy ajánljam őket valamilyen helyre, és akkor tudunk beszélgetni. Ez nekik is fontos, meg nekem is.
– Vannak köztük különösen tehetséges hallgatók?
Igen. Vannak, akik különösen kiugranak a többiek közül, de szinte minden évfolyam megszüli a maga kitűnőségét. Ha neveket kellene sorolnom, akkor: Majoros István, Takács Máté, Blaskó Sándor, N.S. Nagy Sándor, Szabó Virág, Rabóczky Judit, Gergely-Farnos Lilla és Szőke Gábor Miklós.
– Kik voltak hatással a te művészetedre?
Nagyon nehéz ezt megmondani, bevallani, mert nem igazán hagytam. Az én mesterem rendkívül erőteljes, szuggesztív egyéniség volt, és olyan volt a tanítása is. Nagyon belenyúlt, és nagyon belekönyökölt az álomvilágunkba. Néha az egész osztály romokban hevert egy-egy korrektúra után. Talán a mostani nagy „Somogyi József és tanítványai” kiállítás kapcsán derült ki számomra is, hogy azok a növendékek, akik már 70 körül járnak, lehettek volna kis Somogyi epigonok, de nem nagyon talál az ember elvétve sem ilyet. Mindenki megtalálta a maga területét, anyagban, témában. Bár a terület nem is jó szó; inkább a táj az. Szegedtől-Sopronig és Mátészalkától-Budapestig fellelhetők azok az alkotók, akik hozzá jártak, az ő szárnyai alól kerültek ki. Nagyon fontos volt ez a mostani – már bezárt – kiállítás, bennem még elevenen él, mert nyakig benne voltam az anyag összegyűjtésében. Érdekes volt, hogy a világ különböző tájaira elkerült egykori tanítványok visszavágytak, és hoztak magukkal egy-egy munkát. A hatodik emeleti nagyterem a 100 éve született Somogyié volt, az eggyel lentebbi szinten lévő pedig a növendékeké. Pontosan 62 növendék jelentkezett a felhívásra.
– Van-e olyan „gyermeked”, amelyik különösen kedves a szívednek?
Néha eszembe jutnak a munkáim, hogy mi lehet velük. Néha arra emlékeztetnek, hogy ellopják őket, és akkor utána kell járni, hogy hol lehetnek. A Mohácsi Történeti Emlékhely előbb-utóbb, még az életemben el fog pusztulni. Pár hónapja Pécsváradon voltunk, Bencsik Pista barátomat látogattuk meg 12 növendékemmel, és utána átmentünk Mohácsra, ahol azt láttuk, hogy a harkály nekiállt, és szedte ki a férget a sírjel fejéből, egy hatalmas lyukat vájva bele. Ezzel teljesen torzzá tette. Ugyanakkor főművemnek találom, és van róla film is, ami hál’ istennek bizonyítja, hogy ez egy nagyon komoly munka volt. Több mint egy évig dolgoztunk rajta, és Péterfy Gizella (Kő Pál második felesége, a szerk.) festette meg. Samu Géza segített még. Neki mondtam, hogy csináljon egy saját munkát. Őt vontam volna be legszívesebben, de a többiek nem engedték. Akkor még annyira fiatal voltam, hogy ha azt mondták, nem, akkor nem. Így „titokban”, a saját szakállamra kértem fel Gézát Kanizsai Dorottya megalkotására, ez lett a 30. sírjel.
Vagy itt van Hevesen az Aba király gipsze, ami nagyon jó érzés. Ebből van Ópusztaszeren egy, és Pesten, Gubcsi Lajosnál, a Magyar Művészetért Díj elnökénél egy bronzváltozat. A karcagi Győrfi Sanyi pedig arra gondolt, hogy egy általa kitalált műkőből csinál meg egy változatot.
– Melyik alkotásod elkészítése igényelte a legtöbb időt?
A mohácsi is igen lefoglalt, éjjel-nappal dolgoztunk rajta, de vannak olyan munkák is, amit majdnem egyedül csináltam. Ilyen volt a „Szondi-szarkofág”, és a Parádfürdőre – egy patakpart szép kis fenyveses részére – készített „Menyasszony a ládán”, amit tizenvalahány évig csináltam. Ha nincs segítséged, akkor elnyúlik az idő. A Szent István szobor elkészítésekor, ami a Gellérthegyen, a Szikla-kápolna előtt található, legalább 8 ember dolgozott nekem, és így is több mint egy évig tartott. Ritkán beszél arról az ember, hogy mennyien segítenek. Ha viszont leülsz, és elkezded összeírni azokat, akik egy kicsit is, de hozzájárulnak a sikerhez, akkor sok nevet össze tudsz szedni.
– Az alapanyagok közül mi az, amit a leginkább szeretsz?
Mindig az izgat, amelyikkel éppen foglalkozom, tudniillik mást tud a kő, mást tud az agyag, amiből aztán gipsz vagy bronz lesz, és a lemez is mást tud. A fát egészen a kezdetektől szeretem, és használom. A Somogyi és tanítványai tárlaton én az „Utcaseprő” szobromat állítottam ki, amit egy lábon száradt szil görbefa alsó részéből faragtam. A fölső részéből több mint 3 hónapig faragtam a „Delilát”, ami a Vigadóban most a hónap műtárgya. Az utcaseprő rövidebb ideig készült, azzal nem volt annyi gondom. A Delilához a Gizi (Péterfy Gizella) állt modellt, kézen állva. A kicsi szobrok közül az órás öregasszony fekete ébenfából készült, azt is nagy élvezettel faragtam. Más mondható el róla, mint egy körtéből, vagy dióból formálódó szoborról. A mérete is érdekes, merthogy picike, és alig tudsz igazán rajta alakítani. Meg kell fogni valahogy, de hogyan férsz hozzá vésővel?
Ami kint van a hevesi temetőben, a ravatalozó két oldalán, az agyag. Akkor készült, amikor a kecskeméti művésztelepen voltunk 3 hónapig, családostól. Ott éreztük jól magunkat; én dolgoztam, a család meg járt mindenfelé, az uszodától a játszóházig. Az agyag azért izgalmas, mert kivájtam és kiszárítottuk, aztán egy kecskeméti kerámia stúdióban égettük ki. Csináltam kis pecsételőket, amiket belenyomkodtam a kompozícióba. Közben kitaláltam egy másik domborművet, ami soha nem készül már el, mégis elmondható, hogy munka közben jön meg egy másik dolog ígérete, amiből lehet, hogy egyszer lesz valami, és lehet, hogy soha többé nem jut már eszembe.
– Vannak még megvalósításra váró képzeteid?
Persze. Ez egy kicsit olyan, mint a gyermekvárás. Áldott állapotban vagy, és 9 hónapig várod-várod a gyermek születését. Én ugyanígy várom egy szobor születését, néha hiába, mert nincs rá idő, vagy valami közbejön, és amiatt nem megy. Van úgy, hogy szorít az idő, és az felgyorsítja a hozzáállást és munkatempót. Ez adott esetben jót is tud tenni.
– A világ számos részén volt kiállításod, a Szent Péter Bazilika altemplomában, a Magyarok Nagyasszonya Kápolnájában is találkozhatunk Kő Pál alkotással. Melyek azok az országok, ahol megjelensz?
Sokszor a véletlennek köszönhetően került el a munkám a határon túlra. Csináltam egy táncosnőt, amihez Virág lányom volt a modell. Kész lett a szobor, és az egyik építész barátom, Herrer M. Y. Caesar egy belvárosi „zabalánc” éttermében helyezte el. Ott jó helye volt, millió ember látta, és egyszer csak besétált a kertbe egy fiatal, zsidó herceg, tele lóvéval, és mondta, hogy ő azt szeretné megvenni. Hozzám küldték. Megegyeztünk, megcsináltam, és amikor kész lett, megkérdeztem tőle, hogy miért pont ez az a szobor, amit Izraelbe visz? Azért – válaszolta – mert Izraelben minden kő, és ez bronzból van. Persze, talán nemcsak ezért vitte el, de ez is egy érdekes történet.
A másik, hogy a Károly Róbert szobrom hogy került Texasba. Egy ízben megjelent nálam egy művészettörténész, aki elmondta, hogy Kelet-Európában jár-kel mindenfelé, és olyan szobrászokat keres, akik királyt mintáztak meg. Azért jött, mert hát Károly Róbert mégiscsak egy király. Adtam neki fotókat, és a pali eltűnt. Eltelt több mint egy év, és egyszer csak megjelent. Azt mondta, hogy volt Bulgáriában, Romániában, a Felvidéken, Erdélyben, Olaszországban, említette még Helsinkit is, és a nő az én szobromat választotta. Ez a királyka lett a férje karácsonyi ajándéka.
Kő Pál, akiben mindig is erős vágy élt, hogy visszajöjjön szülővárosába, mostani feleségével, egykori növendékével, Halassy Csillával és két kisebb fiával él a Maczky-házban. Heveshez kötik nem csupán a gyökerek, de az idén 30 éves művésztelep is, amely minden nyáron egy hétre ad otthont a kisvárosi nyugalomban, szabadon alkotni vágyó növendékeinek. Lujos egyszer azt mondta: „Amíg élek, csinálom.” Legyen úgy, még nagyon sokáig!
Isten éltessen, Mester!
