Heveshez sok országos és nemzetközi hírnevet szerzett tudós és művész élete kötődik. Itt született Hevesi Lajos író, újságíró, Hevesi József nótaszerző, Dr. Bóna István régészprofesszer, Dr. Gömöri János régész, Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész, Kovács Brigitta, Csikós Márta, Urbán Nagy Róbert előadóművészek, G. Mezei Mária rádió- és televízió-bemondó, és még folytathatnánk a sort. Hevesen töltötte gyemekkorát Bíró Lajos író, filmforgatókönyvíró, aki Ady Endre egyik legjobb barátja volt, valamint Bródy Sándor író. Blaha Lujza színésznő négy évig élt Hevesen és a szomszédos Tenken, Soldos Sándor református földbirtokos feleségeként.
A Közösségek Hete alkalmából ismerkedjünk meg néhányukkal!
Hevesi Lajos (eredetileg Lőwy Lajos) magyar újságíró, író, műkritikus, művészettörténész, Heves mezővárosában született 1843. december 20-án. A sokoldalú Hevesi a 19. század második felében kialakuló professzionális hírlapírás termékeny és népszerű alakja volt.
Iskoláit Pesten végezte, majd Bécsben orvostudományokat és filológiát hallgatott. E két, egymástól erősen eltérő diszciplína is jelzi érdeklődésének széles tartományát, amely egész későbbi munkásságára is jellemző maradt.
A bécsi tanulmányok után visszatért Pestre, és rögtön bekapcsolódott az enyhülő politikai viszonyok közepette fellendülő hírlapírásba. 1866-ban a kiváló Pester Lloydmunkatársa lett, és haláláig írt a lapba, de részt vett a korszak humorisztikus lapjainak – Borsszem Jankó, Bolond Miksa – megindításában és készítésében is.
Szinte minden ismertebb korabeli lapba dolgozott. Cikkei, elsősorban hangulatos tárcái, sűrűn jelentek meg a Magyarország és a Nagyvilágban, a Fõvárosi Lapokban, a Vasárnapi Újságban.
1909-ben a Kisfaludy Társaság levelező tagja lett. Műveinek legnagyobb része (novellák, útirajzok, művészettörténeti tanulmányok) német nyelven jelent meg. Humoros útirajzokat és a művészéletéből merített emlékezéseket is írt. Mint kritikus és művészeti író élete utolsó idejéig a legújabb művészeti irányok elszánt harcosa és úttörője volt.
Blaha Lujza, Reindl Ludovika Rimaszombaton született 1850. szeptember 8-án. Édesapja huszártisztként harcolta végig a szabadságharcot, majd vándorszínésznek állt, édesanyja is színésznő volt. Ludovika alig négyévesen már statisztaként szerepelt, két évvel később pedig az esztergomi Fürdő Szállóban lépett színpadra. Apja halála után egy Kölesi nevű színészcsalád vette pártfogásába, ekkortól használta a Kölesi Lujza művésznevet. Tizennégy évesen a budai Népszínházban játszott, közben Szabadkára szerződött, és alig tizenhat évesen kötött házasságot Blaha János cseh származású osztrák karnaggyal. Férje iránti tiszteletből élete végéig viselte a Blaha nevet.
1871-ben a debreceni Csokonai Színház Gerolsteini Nagyhercegnő című darabjában látta őt először Soldos Sándor, ez időben Hevesen élő és a pusztatenki család birtokán gazdálkodó földbirtokos, aki egy vásár alkalmával vetődött el Debrecenbe.
Négy év múlva Soldos Pesten időzött, és egy véletlen találkozás alkalmával mutatták be Blaha Lujzának. Néhány hónappal később, az akkor már hat éve özvegy, 25 esztendős, körülrajongott művésznőt Némethy György Egerben időző színtársulata hívta meg vendégjátékra, és ő három nap múlva már Soldos Sándor menyasszonya volt. Szeptember 20-án, óriási közönség jelenlétében tartják meg az esküvőjüket a pesti belvárosi templomban. A szertartás után az ifjú férj hevesi kastélyába költözött párjával, ami a mai Blaha Lujza utcában állt.
Az első hetekben, hónapokban a híres színésznő jól érezte magát a falusi portán. Kezdetben nagy érdeklődéssel figyelte a falusi nép életét, egész nap kint járt, elbeszélgetett a helyiekkel, tanulmányozta őket, a beszédjüket, modorukat, szokásaikat, mozdulataikat.
A fiatalasszony örömébe azonban már a kezdetektől üröm is vegyült, mert második férje semmi érdeklődést nem tanúsított felesége színházi dolgai iránt. A művésznő ilyenkor fájó szívvel gondolt Blaha Jánosra, aki igazi nagy, messze földön híres színésznőt akart belőle csinálni. Soldos nem csupán közömbös volt neje munkája iránt, hanem végül azt akarta, hogy hagyja el a színpadot. Így a jónak induló házasság rövid idő alatt elromlott. A két, össze nem illő ember négyévi házasság után intett búcsút egymásnak.
Lengyel (Lővinger) Géza író, újságíró, szakíró, műkritikus, lapszerkesztő Lővinger Bertalan és Schwarcz Amália gyermekeként született Hevesen, 1881. jan. 4-én.
Budapesten, Egerben és Szegeden végezte középiskolai tanulmányait. 1902-től a nagyváradi Szabadság című lapnál működött újságíróként, majd 1905-től a lap szerkesztője lett. Nagyváradon kapcsolatba került Ady Endrével, s később könyvet is írt róla. 1906-tól a Budapesti Naplóban, 1914-től a Pesti Naplóban jelentek meg cikkei. Írásai a Huszadik Században, a Vasárnapi Újságban és az Új Időkben is megjelentek. Kezdettől a Nyugat című irodalmi folyóirat főmunkatársa volt, 1912-ig vezető műkritikusa. Mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) titkára és a Magyar Vámpolitikai Központ igazgatója közgazdasági kérdésekkel is foglalkozott. Szépirodalmi műveiben a korabeli modern realista törekvésekhez kapcsolódott.
Életművében jelentős helyet foglal el műkritikusi tevékenysége. 1919-ben Művészélet címmel lapot indított, amely rövid működést követően megszűnt. Képzőművészeti kritikái főleg a Nyugatban jelentek meg. Az 1960-as évektől kiállításai kritikáit a Művészet című lap közölte. Sorozatot írt Herman Lipót, Lyka Károly és Kisfaludi Strobl Zsigmond munkásságáról. Magyarra fordította az orosz Kuprin és a dán Georg Brandes írók műveit, akárcsak Zola válogatott művészeti írásait. Válogatást készített Bíró Lajos műveiből, melyet 1957-ben jelentetett meg Szolgák országa címmel. Tagja volt Magyar Újságírók Országos Szövetségének.
Biró (eredetileg Blau) Lajos író, újságíró, forgatókönyvíró. Hevesi izraelita kispolgári családból származott. Apja vegyeskereskedő volt, környezetéhez képest viszonylag módos ember, aki családjával olykor felruccant Bécsbe is. Biró Lajos történetesen Bécsben született 1880. augusztus 22-én. Gyermekkora Hevesen telt, itt ismerte meg azokat a paraszti alakokat és paraszti gondokat, amelyeket később talán legkitűnőbb novelláskötetében, a Kunszállási emberekben felidézett.
Érettségi után, hogy nyelvtudását tökéletesítse, egy ideig Nyugaton utazgatott, Párizsban hónapokat töltött. De már középiskolás kora óta tervezte, hogy újságíró lesz. 1900-ban el is helyezkedett a lázas kultúrájú és nagy sajtóéletű Nagyváradon. Ott barátkozott össze Ady Endrével és Nagy Endrével, a magyar irodalmi kabaré későbbi megteremtőjével. Biró Lajos legelsőként ismerte fel és hirdette, hogy Ady Endre a kor nagy költője. Verseit rendszeresen felolvasta a hevesi társasági összejöveteleken. Ilyen előzmények után került sor arra, hogy Ady Hevesre látogatott Biróékhoz.
Hevesi József kántortanító, nótaszerző Hevesen született 1889. október 8-án. Iskolai tanulmányait Karcagon, Egerben, Kassán és Eperjesen végezte. 1909 – ben szerzett kántortanítói oklevelet. 1911-ben lépett édesapja örökébe Hevesen, ahogyan ő fogalmazott: „ahol a kántortanítói állást négy generáción keresztül – 140 évig – láttuk el.”
1923-ban átvette édesapjától a Hevesi Dalegyletet, annak karnagya volt 1945-ig. A Hevesi Dalegylet ezekben az időkben élte virágkorát, számos hazai és nemzetközi versenyen kiváló eredményt értek el.
A zene iránt már 5 éves kora óta vonzódott, ami nem is csoda, hiszen édesapja is hevesi kántor volt, s ő tanította zongorázni, orgonálni.
Egész korai életszakaszában vonzódott a magyar nótákhoz, 12 éves korától – először csak önmaga kedvére – írogatott hallgatókat, csárdást.
Az első országos sikerű csárdást 1936-ban komponálta, melynek szövegét Kovács Mihály írta.
Hevesi József 1954-ig, azaz 43 évig tanított Hevesen. Az akkori nagyközségünk lakosai közül szinte mindenki ismerte demokratizmusát, mégis a nyilas párt vezetői büntető századba osztották azért, mert három zsidó gyermeknek vállalta a keresztapaságát.
1947-ben a Miniszterelnök határozata nyomán folytathatta hivatását, tanítói munkásságát nyugdíjazásáig. 1966-ban kapta meg az arany, 1970-ben pedig a gyémánt diplomáját.
Hevesi József 1970. szeptember 22-én hunyt el, de nótáival, szellemiségével minden nap itt van velünk, s a nótakedvelők között. 1993-ban készült el bronz mellszobra, melyet Veres Kálmán Kő Pál mester tanítványa alkotott.
Dr. Szegő Imre gerontológus 1969-ben került városunkba, s dolgozott a hevesi Idősek Otthona igazgató-főorvosaként. Ő volt, aki megalapította a szociális otthoni ellátást az addig tüdőkórházként működő intézetben. Majd öt évvel később ő volt, aki Magyarországon elsőként, feleségével létrehozta a Gerontológiai Gondozót, példaértékű, maradandó, országosan és nemzetközileg is elismert mintát alkotva.
Az idősekért végzett kitartó munkáját a városban, a megyében és országosan is kiemelt figyelem kísérte. Orvosi tevékenysége egyben pedagógiai és népnevelő tevékenység is volt, hiszen élete nagy részét falusi környezetben, illetve időskorúak körében töltötte, ahol nem csak hivatásának gyakorlására adódott mód, hanem nevelői feladatok ellátására is. Mindezeken túl komoly pedagógiai munkásságot is kifejtett a Hevesen megszervezett és több éven keresztül működtetett nyugdíjasok középiskolájában. Fáradhatatlan tenni akarása miatt nyugdíjas évei sem a pihenés jegyében teltek, munkáját igen nagy lelkesedéssel folytatta az otthonban. Állandó jelenlétével, tevékenykedésével nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az otthonban élő idős emberek biztonságban tölthessék napjaikat, segítséget nyújtott problémáik, élethelyzetük megoldásaihoz, a nyugdíjas kor küszöbén felmerülő veszélytényezőkre való felkészüléshez.
Munkásságát több elismeréssel jutalmazták: 1977-ben a Megye Egészségügyéért, 1981-ben Kiváló Orvos, 1985-ben Munkaérdemrend Ezüst fokozata, 1988-ban Pro Urbe Heves kitüntetést kapott, majd 1998-ban Heves Város Díszpolgárává választották.
Bóna István Széchenyi-díjas régészprofesszor, egyetemi tanár, az MTA tagja 1930. február 10-én született Hevesen.
Műegyetemi felvételije nem sikerült, így került bölcsészhallgatóként a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre. 1952-ben végzett régészet–muzeológia szakon a már átkeresztelt Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
1952. július 1-jétől az Országos Történeti Múzeum segédmuzeológusa volt. 1953. augusztus 1-jén büntetésből a Sztálinvárosi Állami Múzeum (ma: dunaújvárosi Intercisa Múzeum) igazgatója lett. 1957. szeptember 1-jén tanársegédnek nevezték ki az ELTE Régészeti Tanszékére. Hatalmas anyaggyűjtés után, 1958 tavaszán az elsők között szerzett (akkor visszaállított) bölcsészdoktori címet.
Sokoldalúsága abban is megmutatkozott, hogy a longobárdok és a gepidák hagyatékát is kutatta. 1957-től az ELTE, 1960-tól az MTA támogatásával kezdte meg a korszak módszeres kutatását, melynek keretében újabb ásatásokat is végzett. A longobárdokról alkotott egységes történeti álláspontot lényegében az ő fáradozásainak köszönhetjük.
1961. szeptember 1-jétől adjunktusnak nevezték ki az ELTE-n, 1963. december 1-jén megkapta docensi kinevezését. 1965-ben átvette az ősrégészet oktatását. A múzeumi munkától sem szakadt el, részt vett több vidéki és nemzetközi kiállítás szervezésében.
1975-ben az ő vezetésével hozták létre és mutatták be több országban, így a göteborgi Röhss Múzeumban is, a Hunok-germánok-avarok című nagyszabású régészeti kiállítást.
1975. július 1-jén egyetemi tanárrá nevezték ki. 1987-től a Régészeti Tanszék vezetője, majd 1990-ben az önállóvá váló három tanszék Régészeti Tanszékcsoportjának irányítója. 1985-től az MTA tanácskozási joggal felruházott, 1990-től levelező, 1998-tól rendes tagja. Alapító főszerkesztője a Monumenta Archaeologica Germanorum Hungariae sorozatnak, valamint számos folyóirat és könyvsorozat szerkesztőbizottságának tagja. 1994-től a Régészettudományi Intézet igazgatója.
Kő Pál Heves város díszpolgára, Magyar Örökség Díjas alkotóművész, Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrász, a Nemzet Művésze 1941. június 2-án született a Heves melletti Perespusztán, Pataki Lajosnak keresztelték. Apja megszületése pillanatától fiának ismerte el, így iskoláit már Maczky Leventeként kezdte.
1941-től apja katona, majd hadifogoly volt, ahonnan többször, végül sikeresen megszökött. Levente az édesanyjával a zavaros időkben egy Nyírségben szolgáló plébánosnál, az atyai nagybácsinál húzta meg magát.
1948-tól csak alkalmi munkákból élhetett a család, édesapját lovas mezőőri állásától is megfosztották.
1956. október 23-tól apja Heves nagyközségben a forradalmi események egyik vezetője, ezért 7 évre bebörtönzték. Ez családja számára a nyomorgás időszaka. Ekkor kezdett Levente festeni, képeit könnyen tudta értékesíteni.
1956-59-ig a káli Gimnáziumban tanult, majd 1959-ben harmadik osztályos diáknak átvette a budapesti Képzőművészeti Gimnázium. 1961-ben érettségizett, s még ebben az évben belügyminiszteri engedéllyel az állandó gyanakvás és zaklatás miatt megváltoztatta a nevét. A Poór Zsolt, Moór Levente és Kő Pál közü a belügyminiszter az utolsót hagyta jóvá.
1963-68-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán tanult, mestere, atyai barátja Somogyi József szobrászművész.
1966-ban vette feleségül Leelőssy Éva színésznőt, ám házasságuk nem bizonyult tartósnak. 1969-ben Péterfy Gizella festőművésszel kötötte össze az életét, ebből a házasságából születettek Boldizsár és Virág nevű gyermekei.
1970-ben állították fel első köztéri szobrát, a Boronást a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levelek nagyközségben.
1976-ban társaival a mohácsi emlékparkba 29 munkát készített.
1978 óta a Képzőművészeti Főiskola tanára, majd 1990-től a Szobrász Tanszak docense, tanszékvezetője.
1991-től egyetemi tanár, majd 1992-től egy cikluson keresztül a Képzőművészeti Főiskola rektorhelyettese
1990-95 közöt a Kossuth-díj bizottság tagja volt.
1995. januárjától a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1996-ban jelent meg Belső Tárlat-Kő Pál című kötete.
1998-ban vette feleségül Halassy Csilla szobrászművészt, ebből a házasságából születtek Benedek és Bálint nevű fiai.
2000-ben a Hannoveri Világkiállítás egyik szenzációja volt Szerelemkapu című alkotása. Ugyanebben az évben készült el négy méter magas Szent István szobra, amely a Gellért-hegyi Sziklatemplom előtt áll.
Gömöri János, a történelemtudomány kandidátusa 1944. március 15-én született Hevesen. Tanulmányait a tanyasi, majd az I. számú Általános Iskolában végezte. Érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Régészet-múzeológia és törénelem tanári szakán végzett, kollégiumi szobatársai voltak Dinnyés István régész, Pusztai László művészettörténész, Vékony Gábor régész.
Szakdolgozatát a középkori kovácsmesterségről írta László Gyula professzorhoz, majd a római kort hallgatta Mócsy András professzornál. Bóna István professzorral a népvándorláskor hallgatásakor és több ásatási gyakorlaton került kapcsolatba.
Doktori disszertáció: „Az Árpád-kor előtti vaskohászat régészeti emlékei Nyugat-Magyarországon” (1976, summa cum laude). 1997-ben a „Magyarország kohászat-régészeti lelőhelyei, különös tekintettel Pannónia avar kori és X. századi vaskohászatára” c. kandidátusi disszertáció megvédése.
Dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumában, Sárospatakon, a soproni Liszt Ferenc Múzeumban, régész, múzeológusként. 1976-tól a kőszegi Jurisics Miklós Múzeum igazgatója volt, majd régész, főmúzeológus lett a Soproni Múzeum, Fabricius-házban. 2008-tól a soproni Fórum Múzeum vezetője volt.
G. Mezei Mária, ismert TV bemondó és rádiós műsorvezető Hevesen született, tanulmányait Egerben végezte a Gárdonyi Géza Gimnáziumban és a Továbbképző Főiskolán. A Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádióban, valamint a Magyar Televízióban dolgozott hosszú éveken át.
Tagja volt az Egri megyei színpadnak és a néptánccsoportnak. Szavaló versenyeket nyert és nyelvészetből, beszédtechnikából írta a a diplomamunkáját. Nyelvtant ,irodalmat, orosz nyelvet tanított, osztályfőnök is volt, valamint irodalmi színpadot vezetett .
A világot jelentő hírnév felé a Riporter kerestetik című vetélkedőn át vezetett az út. Közben járt a Magyar Rádió beszédtechnika tanfolyamára és az ELTE Bölcsészkarára. Megszületett kisfia is, aki legtöbbet, a Magyar Rádióban hallgatta Édesanyját, mintegy 31 évig.
A tévés szereplésre még egy pár évet várni kellett, de ott 18 évig láthatta el feladatát a rádiózás mellett, mint bemondó. Sólyom András filmrendező fedezte fel, aki főiskolásként kameramanként dolgozott a televízióban. A Parabola című műsorban debütált, ahol humoros híreket kellett felolvasnia.
Hosszú évtizedeken keresztül dolgozott a Kossuth a Petőfi és a Bartók rádióban valamint a Magyar Televízióban. Nyugdíjasként fiatal tehetségeket tanít a szakmára.
