Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk.”
Szikár, tényszerű közlés. A Hadifogoly Híradó számára Horváth B. József közlegény mondta tollba; annak a kétszázezer katonának egyike, akik átélték a doni csata poklát.
1943. január 12-e: azon a napon az urivi hídfőnél megkezdődött a Vörös Hadsereg áttörő hadmozdulata. Azt már csak utólag tudni: ez a nap megpecsételte a 2. magyar hadsereg sorsát. Hogy hányan haltak meg, örökre titok marad. Csak az biztos, hogy a többségük a gyors lerohanás során, majd az utóvédharcokban életét vesztette. Talán 120, talán 150 ezer áldozat… ennyit követelt az a gyászos január. Nagyon kevesen tértek haza. Sokan hadifoglyokká váltak, táborokba verték őket. Pontos számuk nem ismert. Jó részük utolsó útja a táborba vezetett: a szovjet hadifogoly-temetőkben a lajstrom szerint 40 ezer 670 magyar katona nyugszik. Olvassuk tovább Horváth honvéd vallomását.
„A foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ez alatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány – elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában.”
Az alábbiakban Elter Tamás 2015-ben megjelent részletes írásával emlékezünk az áldozatokra. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
“Halálos tavasz
A magyar kormány, személy szerint Bárdossy László miniszterelnök 1941 június 27-én a máig nem teljesen tisztázott hátterű kassai incidens után jelentette be a hadiállapotot Magyarország és a Szovjetunió között. Ennek az elsietett és átgondolatlan döntésnek lett az a következménye, hogy a német haderő 1941 decemberi, Moszkva előtt bekövetkezett veresége után a birodalmi kormány az ország akkori lehetőségeit meghaladó, fokozott magyar katonai részvételt követelt a keleti fronton.
Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter 1942 január eleji budapesti látogatásán a teljes magyar haderő frontra vezénylését követelte. Végül, a német követelések egy részét leszerelve született meg a fokozott magyar részvétel jegyében a 2. magyar hadsereg felállításáról, és 1942 tavaszán a keleti frontra vezényléséről szóló döntés.
Téves az az elmúlt évtizedekben kialakított és máig élő vélekedés, hogy az ország akkori vezetése ágyútölteléknek, és szándékosan rossz felszereléssel küldte ki a keleti frontra a 2. magyar hadsereg katonáit. Éppen ellenkezőleg, az ország akkori lehetőségeihez képest igyekeztek a lehető legjobban felszerelni a keleti hadműveletre kiválasztott magasabb egységeket. Más kérdés, hogy a magyar királyi honvédhaderő felszereltsége a későn megkezdett, és be sem fejezett haderőfejlesztés miatt, nem érte el a kor haditechnikai színvonalát.
A 2. magyar hadsereg a szombathelyi IV., a pécsi III., és a miskolci VII. hadtestből, továbbá az 1. magyar páncéloshadosztály és az 1. repülőcsoport magasabb egységeiből állt, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. A 2. magyar hadsereg alakulatai 1942 április 17, és június 27 között vonultak ki a keleti frontra.
Komor jövőt suttogott a csendes Don
A 2. magyar hadsereg a báró Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alatt álló B hadseregcsoport alárendeltségében számos véres katlancsata után, 1942 augusztus 25-ére fejezte be felvonulását a Donhoz. A német parancsnokság a sztálingrádi front szárnybiztosítására helyezte el a 2. magyar hadsereget a Don folyása mentén, közel 200 kilométer hosszú védelmi vonalon.
Mivel a magyar hadtestek magasabb egységei úgynevezett könnyű hadosztályok voltak, ekkora kiterjedésű folyamszakasz védelmére eleve nem voltak alkalmasak. ( A hadosztály a hagyományos hadrendben három teljes értékű összfegyvernemi ezredből, és további ezred illetve önálló zászlóalj szintű közvetlen egységekből áll, ezzel szemben a könnyű hadosztály lényegében dandárszintű magasabb egység, amelyben csak kettő összfegyvernemi ezred van.)
Jány Gusztáv hadseregparancsnok rögtön átlátta a rendkívül széthúzott arcvonal veszélyeit, hiszen nem maradt erő a mélységi védelmi lépcső kiépítésére; a magyar arcvonal gyakorlatilag papírvékonyságú volt. Ráadásul, a nyári előrenyomulás során a magyar hadsereget komoly veszteségek érték, az utánpótlás és a feltöltés pedig késlekedett. Ezért Jány többször is erélyesen követelte a német parancsnokságtól az arcvonal lerövidítését, minden eredmény nélkül. Így köszöntött rá a 2. magyar hadseregre 1943 komor újéve.
Elszabadul a pokol
1943 januárjának első napjaiban baljóslatú csend ülte meg a behavazott Don partvidékét. Sztálingrád térségében a bekerített és súlyos veszteségeket szenvedett 6. német hadsereg élethalál-harcát vívta a túlerőben lévő Vörös Hadsereggel. Sztálingrád poklából azonban a magyar vonalakon egyelőre még semmit sem lehetett érezni.
Így virradt fel 1943 január 12-nek hóba süppedt reggele. Kora délelőtt a vészjósló csendet vad ágyúzás, és a – 30 fokos ködös hidegben harckocsik lánctalpainak csörgése verte fel. Az urivi hídfőből támadásba lendült a Moszkalenko tábornok parancsnoksága alatt álló, jelentős technikai és létszámfölényben lévő 40. szovjet hadsereg. A szovjet felderítés jól működött; a támadás súlypontja az éppen váltásban lévő III. hadtest vonalát érintette. Az elsöprő erejű szovjet rohamot a 7. könnyű hadosztály 4. ezrede próbálta felfogni, de rövid időn belül a túlerő nyomása alatt átszakadt a front. Jány a hadsereg parancsnokságról azonnal felhívta von Weichs vezérezredest, és a tartalék, a német Cramer hadtest bevetését követelte a szovjet áttörés elreteszelésére.
A német parancsnokság helyi próbálkozásnak minősítve a szovjet áttörést, megtagadta a tartalék bevetését, egyedül csak a 700. páncélos csoportot vezényelte Uriv térségébe, mindössze 27 harckocsival és 9 rohamlöveggel. Azonban még ez a csekély erősítés sem érkezett be; a 700. páncélos csoport járművei elakadtak a nagy hóban. A magyar arcvonal beszakadt, és az alakulatok az ellenfél nyomása alatt megkezdték a visszavonulást.
Kiteljesedik a dráma a fagyos sztyeppén
Január 13-án a szovjetek újabb pihent, jól felszerelt egységeket vetettek be az áttörés kiszélesítésére, és 10 kilométeres szélességben áttörték a III. hadtest arcvonalát. A visszavonuló honvédek előre kiépített mélységi lépcső hiányában nem tudtak új arcvonalat kialakítani, visszavonulásba, majd a szovjet T-34-esek rohamától megrémülve helyenként menekülésbe kezdtek. A résen átrobogó jelentős túlerőben lévő szovjet erők északra kanyarodtak, és megkezdték a III. hadtest bekerítését.
Másnap a scsucsjei hídfőből is rohamra indult a szovjet haderő, egyidejűleg megtámadták és szétszórták a 8. olasz hadsereg védelemben lévő egységeit is. A Vörös Hadsereg áttört alakulatai a magyar hadsereg hátába kerültek. A 2. magyar hadsereg támogatására kirendelt 700. páncélos csoportot szétverték, csak 3 harckocsi és ugyanannyi rohamlöveg tudott visszavonulni. Von Weichs vezérezredes látva a fenyegető katasztrófát, engedélyt kért az OKW-tól (Oberkommando der Wehrmacht) a Cramer hadtest bevetésére. Berlin azonban Hitler parancsára hivatkozva megtagadta a több mint indokolt kérést, egyben továbbította a Führer direktíváját; a 2. magyar hadseregnek az utolsó emberig ki kell tartania állásaiban.
Jány a “Führer befell” hallatán összeomlott, és megpróbálta szó szerint tartani magát Hitler parancsához, annak ellenére, hogy von Witzleben vezérőrnagy azt tanácsolta neki; ne törődjön Berlin ostoba utasításával, hanem cselekedjen a helyzetnek megfelelően, saját belátása szerint. Január 15-re a 2. magyar hadsereg arcvonala teljesen szétszakadt, a III. hadtestet és számos más egységet a szovjetek bekerítették. A helyzet kialakulásáért komoly felelősség terhelte a hadseregparancsnokot, Jány vezérezredest. A 19. és 23. könnyű hadosztályok körzetében kitört a pánik, az arcvonal órák alatt felbomlott a túlerő rettenetes nyomása alatt, és a katonák rendezetlen tömegben vonultak vissza az üvöltő fagyos szélben, a fagyba dermedt pusztaságban.
A végzet hollószárnyai
Január 17-re a teljes 2. hadsereg felbomlott. Ekkor már hiába vetették be a Cramer hadtestet, a német csoportosítás is megsemmisült a szovjetek pörölycsapásai alatt. A III. hadtest maradványait a német II. hadtest alárendeltségébe helyezték megparancsolva, hogy fedezzék az elvonuló német alakulatokat. A magyar csapatok sem utánpótlást, sem pedig felszerelést nem kaptak a németektől.
A nyári ruházatban visszavonuló honvédek tömegesen fagytak halálra a rettenetes téli időben. Stomm Marcell altábornagy, a III. hadtest parancsnoka a hadtörténetben szokatlan parancsot adott ki; feloszlatta hadtestét azzal, hogy mindenki mentse az életét, ahogyan tudja. Jány végleg elvesztve uralmát idegein, január 24-én kiadta hírhedt hadparancsát, amelyben a legsúlyosabb retorziókat helyezte kilátásba a visszavonuló egységekkel és halálra fagyott honvédekkel szemben. ( Az igazságtalan parancsot 1943 április 4-én Horthy utasítására visszavonta.) A 2. magyar hadsereg túlélői egészen február végéig folytatták a visszavonulást , többségük sohasem érte el a biztonságos vonalakat…
A magyar hadtörténelem leggyászosabb lapja
A 2. magyar hadsereg 207 500 fővel vonult ki a keleti frontra. 1943 március 3-án az összeírások szerint, a hadsereg létszáma 2913 tiszti, és 61 116 legénységi létszámból állt. Ez volt a magyar történelem legnagyobb katonai veresége, emberben és haditechnikában ekkora veszteség még sohasem ért magyar csapatokat. Csak egy jellemző adat: a 2. magyar hadsereg tüzérségi felszereléséből mindössze 6 löveg maradt meg. A túlélőket 1943 áprilisában hazaszállították, és a 2. hadsereg törzse hivatalosan április 30-val oszlott fel. Hetvenkét éve máig nehezen feldolgozható trauma érte az országot…”
