Megrendülten értesültünk egykori kedves kolléganőnk Csontos Béláné, Margó néni áprilisi halálhíréről. Sokévi közös munka, emlék kötött össze bennünket, melyekre mindig szeretettel gondolunk vissza. Emlékét tisztelettel őrizzük.
Együd László igazgató úr gondolataival búcsúzunk tőle.
Tisztelt Gyászolók, végtisztességet tevő Gyülekezet!
Engedjék meg nekem, hogy az egykori Hevesi Gimnázium jogutódját jelentő Eötvös József Református Oktatási Központ nevében néhány szót szóljak e ravatal mellett. Arról az intézményről van szó, ahol elköltözött kollégánk négy évtizedet töltött a katedrán. Negyven esztendő, kimondani sem kis dolog- az intézmény 1962-es alapításától, a végleges és tényleges 2002-ben történő nyugdíjba vonulásig. Zavart csöndre, és magunkba szállásra kényszerítő súlyos idő.
Egy pedagógus az iskolában nagyon sok mindent igyekszik megtanítani a tanítványainak. Egy magyar-történelem szakos tanár versek, regények sokaságát, történelmi tényeket, adatokat.
De valahogy a tananyagnak sohasem része a névtelen, hétköznapi hősök története. Pedig a világ sorsa a legtöbb esetben nem a csatafordító héroszok áldozatán, hanem a hétköznapok szívós, konok, kérlelhetetlen, szinte láthatatlan, észrevétlen teherhordóin múlik.
Pedagógusnak lenni mindig jövőteremtést jelent. Ki ne tudta volna ezt akkor, amikor 1962-ben a gimnázium alapító tantestülete – most elköltözött kollégánkkal – elkezdte a munkát. Gondolkodtunk-e már azon, ha a gimnázium nem indul útjára, milyen lenne most településünk és annak környezete? Milyen volna, ha áldozatot és nehézségeket nem ismerő emberek gyakorlatilag a teljes életüket nem szánják oda áldozatul a haladásnak, a fejlődésnek, a kultúrának és a tudásnak. Micsoda humanizmus, hit, és a jó teremthetőségéről szóló szilárd meggyőződés reng ebben a fölismerésben. Mert bizony sokszor nehéz, olykor kibírhatatlan és néha megalázó is a pedagógus lét, de mindent és mindig fölül ír a gyermek tisztasága, az ifjúság lendülete, a jövő szép, vagy legalábbis szebb voltának ígérete és hite.
És persze ha más nem, a szakma ezt néha elismeri több – kevesebb kitüntetéssel, érdemrenddel, de hiszem, hogy ezeknek a száma egy ravatal mellett nem sokat jelent. Mert ahová valamennyi pedagógus tart, – és drága tanárnő szeme már bizonyára látja ezt – van egy vastag betűkkel rótt papirusz, amin a magunk mögött hagyott tudósok, diplomások, kiművelt emberfők, tisztességes és becsületes, boldog, dolgos emberek neve, száma és teljesítménye van fölírva. Ez van a lelkünk mellett a mérleg másik serpenyőjében.
Tamási Áron Ábelje megkérdezi a Hargitán Mátyus temetésekor a csíksomlyói páter gvárgyiánt:
– Páter Gvárgyián! Az iskolákat meg szokták-e áldani?
– Meg fiam, de miért kérded?
– Azért, mert akkor áldja meg Kend ezt a sírt, mert magam fölött ettől nagyobb iskolát nem ismerek! – szólt a válasz.
Ennél a ravatalnál is, ahol egy szép, teljes életet élt kollégát temetünk, mi maguk egykori tanítványok, utódok, kollégák sem mondhatunk egyebet.
Köszönjük a példát, igyekszünk hozzá méltónak lenni.
Drága Tanárnő! Vezesse az Úr! A gyászolóknak pedig a Húsvét reménységében és beteljesülésében való megvigasztalódást kívánom.
Az örök világosság fényeskedjék neki.
Köszönöm, hogy szólhattam, és köszönöm, hogy meghallgattak.
Heves 2019.04. 17.
Margó néni egykori kollégái körében