– Isten éltessen születésnapod alkalmából! Hevesi kántorként lassan öt éve ismerlek, mivel a kórus egyik legaktívabb tagja vagy. Örömmel jössz el minden próbára, zongorán kíséred a kórust, tavaly majdnem minden beéneklést te tartottál. Mindenben számíthatunk a segítségedre, zenei látásmódodra, szakmai tudásodra.
– Rozsnyón születtél. Hogyan emlékszel vissza gyermekéveidre, szüleidre, a városra?
Felvidékről, Rozsnyóról származom. Ott nevelkedtem fel nagyszüleimnél. Hegyek vettek körül, aztán nyolc évesen Miskolcra kerültem a szüleimhez, ahol szintén hegyek vettek körül. Nagyon szerettem Rozsnyón élni, ott kezdtem el iskolába járni, apácák tanítottak. A templomban sokat hallhattam orgonálni őket, sokszor az orgona mellett álltam és ez nagyon emlékezetes volt. A zongorázás természetes volt, mert a családban minden nő zongorázott, édesapám hegedült, zenei közegben nőttem fel. Nagymamám és édesanyám nagyon magas szinten zongoráztak, én pedig öt éves koromban kezdtem el, a kottát is elég hamar megismertem.
Nyaranta Rozsnyón voltam mindig. Emlékezetes és jó hangulatú vasárnap délutánokra emlékszem. Nagybácsink volt a rozsnyói egyházmegye püspöke, aki minden vasárnap eljött a villánkba a nagypréposttal teázni. Felváltva zongoráztam nagyanyóval, ezt még a kertben is lehetett hallani. Az egyházi énekektől a könnyedebb slágerekig mindent játszottunk. Nagyon jó hangulat volt…
– Miskolcra kerültél elég korán. Milyen volt Miskolcon zenét tanulni? Kik tanítottak és milyen hatással voltak rád?
– Miskolcon zeneiskolába jártam néhány évig, de nagyon hamar a konzervatóriumba, a zenegimnáziumba kerültem. Szóba került Pozsony is, de végül így alakult.
A zeneművészeti tanárképzőben szolfézs-karvezető, zongora szakon végeztem. Nagyon komoly színvonalú tanítás, erős képzés volt. Köszönhetően a Kodály-módszernek és a kiváló tanároknak, akik közül kettőt említek: aki megszerettette velem a zeneelméletet és a szolfézst, az a Reményi János volt, aki már a zeneiskolában, azután pedig a konzervatóriumban is tanított. Vezényelt egy templomi kórust Miskolcon, amiben énekeltem gimnazistaként. Csak a sekrestyében próbálhattunk, nem tudhatta senki, hogy a templomban énekelünk. Abban a rendszerben őt később meg is hurcolták amiatt, hogy templomba járt. Nagyon szép műveket énekeltünk. Ez érdekesen egybevág azzal, hogy most is itt énekelek a hevesi templomi kórusban, és kísérek is.
Sokáig tanított a Rőczey Ferenc, a zongoratanárom. Kiváló művész és tanár volt, sok mindent tőle tanultam meg, amit egész pályámon azóta is hasznosítok. Növendékeim mindig nagyon szerettek nálam zongorázni.
– A hevesi zeneiskola megszületésében a te munkád java benne van. Milyen volt akkor iskolát alapítani, milyen célok vezéreltek? Megérte?
– Tulajdonképpen váratlan dolog volt, hogy Hevesre kerültem. Végzésem után az igazgatóm azt mondta, hogy van Hevesen egy álláslehetőség. Szabó Tivadarnéval, aki szintén akkor került ide, megalapítottuk a zeneiskolát. Érdekes volt, mert a körülmények nem voltak a legjobbak. A néhány gyerekhez, és kettőnk kezdéséhez viszont elegendő volt. Az egykori kántorlakásban kezdtünk el tanítani. A lábunk alatt egerek is szaladgáltak néha, amit a gyerekek nagyon élveztek. „Lábakat föl!” – mondtam, és akkor mindenki fölkapta a lábát, kukoricacsutkával betömtük a lyukakat, ők pedig énekelték, hogy „Cini-cini cincog az egér”. Elénekelték, és ment tovább a tanítás. Eleinte Hevest „ugródeszkának” tekintettem, és nem terveztem, hogy itt maradok.
Ötéves koromtól zongoratanár szerettem volna lenni. Hogy megérte-e? Egészen biztos, hogy igen. Itt maradásom oka nem elsősorban a zenéből indult ki, hanem a vonatozásból: Miskolcról heti kétszer utaztam, belefáradtam és férjhez mentem. Ez szintén sorsszerű, mert ide került a leendő férjem, aki szegedi ügyvédként szintén „ugródeszkának” tekintette az ittlétét. Viszont összeházasodtunk, gyerekünk lett, és itt maradtunk, letelepedtünk.
– Mely zenei kihívások a legemlékezetesebbek számodra? Számos koncerten közreműködtél Hevesen. Mai napig rendszeresen hallunk zongoristaként – hiányolnánk is…
– Sok kihívás volt. Maximalista módon szerettem tanítani a növendékeket, mindenkiből a legtöbbet kihozni. Eredményképpen sokan jelentkeztek konzervatóriumba, zenei versenyeken vettek részt sikeresen. Lettek közülük zenetanárok, de még iskolaigazgatók is.
A hangversenyeken szerettem az egyéni játékot is, de máig nagyon szeretek kísérni. Ez nem egy másodlagos szerep, hanem együttmuzsikálás, ami nagyfokú alkalmazkodást kíván. Erre természetemből adódóan képes vagyok. Minden évben jó hangversenyek voltak. Az Egri Szimfonikus zenekarral játszhattam Beethoven zongoraverseny tételét Egerben is, de nagyobb kamara csoportokkal is zenéltem. A diploma hangversenyemen Mozart zongoraversenyt játszottam, ekkor szerettem meg az együttmuzsikálást.
Volt Hevesen egy különleges, nagy sikerű hangverseny. Két zongorán játszott négy zongoratanár. 2, 4, 6 illetve 8 kezes művek szólaltak meg. Volt, hogy egyszerre négyen ültünk a két zongoránál. Ez a Hacsaturján mű olyan szenzációs volt, hogy talán háromszor játszottuk el egymás után.
– Számos sikert értél el növendékeiddel. Mitől jó egy zongoratanár? Mi a siker titka?
– Elsősorban, hogy hiteles és jó zenész legyen. Persze vannak technikák is a tanításban, amiket egyéni színnel, egyéniséggel kell átszőni. Szeresse és ismerje meg a gyermek a hangszerét. Birtokba vetetem vele azt a sok billentyűt; itt mindenen lehet játszani. Ez az első pillanattól kezdve szükséges. A másik fontos dolog a tanári bemutatás. Amikor tanítom, minél többször bemutatom a művet, úgy mintha koncerten hallaná. Élje át, hogy neki hova kell eljutnia. Hogyan lehet abból minél többet kihozni. Nem kell ütemenként felállítani a gyereket, hogy most én megmutatom, de mikor újat magyarázok, akkor a szöveg helyett inkább adjam elő.
– Idén két nívós díjat is kaptál: az Egri Tankerületi Központ Kiváló Pedagógusa lettél, és Heves Város Közszolgálatáért díjat vettél át. Természetesen jó dolog ilyen díjakat kapni. Kötelez valamire? Szolgálhat egy díj iránytűként?
– Természetesen nagyon jól esett mindkét kitüntetés, díj. Amikor elismerik a munkát, az buzdítást ad, hogy változatlanul tegyem a dolgom. Ha továbbra is így teszek, akkor a díjat már meg is köszöntem. Nem érzem lezárásnak. Az rég rossz lenne, ha úgy érezném: ezután már maradhatok itthon. Arra ambicionál, hogy továbbra is hasonlóan végezzem munkámat a közért és a zeneiskoláért.
– Születésnapod alkalmával beszélgetek veled. Gondolom, ilyenkor vissza is tekintesz, nem csak előre. Ha lenne három dolog, amit mindenképp megköszönnél Istennek, mi lenne az? És mi az, amire még vágysz, mit tervezel?
– Életkorom miatt a visszafelé tekintés nagyobb ívű, mint amit előre tekinthetek. Szeretném folytatni addig, míg képességeim, egészségem engedik, és még sok jó képességű gyereket tanítani.
Hálás vagyok a sorsom igazán jól alakulásáért. Van egy helyes lányom, két unokám, akikért mindenképp hálával tartozom. Másrészt azért, hogy amennyire tudtam, kamatoztattam a kapott tehetségemet, és arról nyugodt szívvel adhatok majd számot.
Szeretnék még valami nagyon szépet zongorázni, ami maradandó élmény lehetne.
– Például Mozartot?
– Talán igen, mint kedvenc zeneszerzőmet.
– Köszönöm a beszélgetést! Isten éltessen sokáig!
