„S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg a magyar szellem magasba tör;
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának;
Utódtól fogja hű utód tanulni,
Hogyan kell élni s hogyan kell meghalni!”
(Palágyi Lajos)
Az aradi tizenhármakra, vagy ahogyan azt Kossuth Lajos évekkel később megfogalmazta, a „magyar Golgotára” emlékeztünk pénteken. 1849. október 6-án reggel fél hatkor a legyőzött magyar hősökön súlyos bosszút állt a bécsi udvar. Négy tábornokot golyó általi, kilencet pedig kötél általi halálra ítéltek. Előttük és a többi, szabadságért harcoló honvéd előtt róttuk le tiszteletünket, megkoszorúzva a Városháza előtti 1848-as emlékművet, a Pusztacsászi Emlékhelyet és az obeliszket.
A délutáni megemlékezésen Fodorné Nagy Judit előadásában hangzott el a Himnusz, majd a Körzeti Tagiskola tanulója, Gyarmati Igor szavalta el Petőfi Sándor: Élet vagy halál c versét.
Szóné Kovács Márta tagintézmény-vezető köszöntötte a megjelenteket, és felidézte azt a szabadságharc leverését követő megtorlást és bosszúhadjáratot, amelyet példamutatóan viseltek a honvédtisztek.
„A politikai és történelmi helyzet vértanúkká avatta őket. De…lehetnének-e 169 éve egy nemzet példaképei az aradi kivégzettek, ha áldozatvállalásuk mögött nem állna ott saját személyiségük és hitük? Tanulságos lenne belelátnunk azokba a lelki mozgatórugókba, melyeknek éppen a hitük adott erőt, követve a példát, amit maga Krisztus adott önkéntes kereszthalálával, melyet ártatlanul vállalt az igazságért.
Az aradi tábornokok és ezredesek, akik esküt tettek a magyar királyra, az önálló magyar minisztériumokra és az alkotmányra, hűek maradtak a vállalt ügyhöz” – mondta visszaemlékezésében.
A Pusztacsászi Emlékhelynél Gy. Gömöri Ilona muzeológus beszélt a tragédiáról, kiemelve: a 13 honvédtisztet úgy ítélték halálra, hogy tárgyalásukon sem tanúk, sem védők nem lehettek. A haditörvényszéknek nem számított, hogy a szabadságharc kitörése előtt ezek a katonák a császári és királyi hadseregben tábornokok voltak vagy önálló seregtestet vezettek, nem számított a nemzetiségük, nem számított, hogy forradalmárok voltak-e egyáltalán, vagy a katonai esküjükhöz kívántak hűek maradni. Nagyon sokban különböztek ezek a katonák, de egyben azonosak voltak, életüket áldozták a magyar szabadságért. Hozzánk, hevesiekhez földrajzilag legközelebb Egerben Knézich Károly élt, aki egri polgárlányt vett feleségül.
Az Aradon kivégzettek mellett gróf Batthyány Lajost Pesten az újépület udvarán végezték ki. Ez a sors jutott még további 20 magas rangú honvédtisztnek. Rajtuk kívül is több száz honvédtisztet ítéltek halálra, majd kegyelemből 20 évi várfogságra. Így a birodalom börtönei Kufstein, Munkács, és Olmütz megteltek a magyar politikai rabokkal.
Gy. Gömöri Ilona felidézte a megtorlás Heves megyei vonatkozásait is: „Az orosz, majd a császári csapatok 1849. július közepén szállták meg Gyöngyöst és Egert. A megyei tisztségviselők többsége hivatalvesztéssel bűnhődött.
A Gyöngyösön élő Almásy Pál, és a nagyfügedi Puky Miklós – akik kormánybiztosok voltak – emigráltak, őket távollétükben ítélték halálra. A megyében 179 ember ellen indult hatósági eljárás.
Hevesen a megtorlás a nemzetőrségben szerepet vállaló katonatiszteket értintette. Németh Albert nemzetőr őrnagyot büntetésként besorozták a császári hadseregbe. Később itt Pusztacsászon gazdálkodott, itt hunyt el 1887-ben. Bernáthfalvi Bernáth Albert honvédszázados – aki mindössze 25 éves volt ekkor- hadifogolytáborba került. Petheő János honvédszázados Josefstadtban raboskodott, majd császi és tenki birtokán gazdálkodott.
Rájuk és 280 nemzetőr társukra a temetőben létrehozott emlékhelyen emlékeztünk. A méltó megemlékezést, Hallai Ferenc szavalata zárta.
Fotó: Hevesi Hírportál/Kóczián Judit
