Szeretek ide jönni, s nagyon csalódott vagyok, amikor zárt kaput találok, szép kovácsoltvas kaput! Ez néha előfordul, mert elfelejtem, milyen nap van, s hányadika? Sok szép tárgy bújik össze itt a szépen fölújított házban – Török János munkája – amire öröm ránézni. Az itt munkálkodó szorgoskodó angyalok jóvoltából adódik a csodálkozásom.
Itt minden zöldül és minden virágzik. A virágok rákerülnek a függönyökre, terítőkre, takarókra, s az ég opálos palástjára, mert ez a Radics Udvar! Itt az égbolt is kedvesebben, óvóbban, féltőbben borul fölénk.
S hogy születik a mű, hogyan születik az érték? Milyen időben, milyen nehezen vajúdva születik a világra, erre a régi és kedves barátom – akit volt idő, amikor a politika és a társadalom hullámverése nem kímélt, sőt ott rúgott, harapott, korbácsolt! Ahol érte! – Melocco Miklós szép írása szolgál, amit ősidők óta szeretek és használok, a címe:
Műterem
A műterem különös, magányos helyiség, melyben törékenyen és védtelenül él a tehetség. Az Ihlet erőszakos és ritka pillanatai éltetik, a háborítatlan, nyugodt percek. A tehetségnek elhagyni a műtermet kockázatos és veszélyes – és el kell hagynia. A visszatérések a jó időszakok, de a tehetség el van zálogosítva, meg van terhelve. A külvilág, amelyből él és amelyért dolgozik, a romlatlanságát követeli, de a tehetség könnyen romlik, romlottságának romjaiból építi fel a világot.
A tehetség az omladékban él!
Nem szorgalmas, mert szenvedélyes, szeszélyesnek látják és lustának.
Vagy azt hiszik, hogy lázban ég.
Szóval betegnek tartják.
Különös helyzet.
Nem beteg!
A műterem a hold világossága, melyben beszélni kezdenek a romok. A békés hallgatónak a szelíd fényben el lehet mondani a szörnyűségeket is.
Eddig az idézet.
És most jönnek a tények:
Báder Miklósné Fehér Veronika a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alapító elnöke, Tompa Béláné nyugdíjba vonulásától – 1975-től – elnöke az immáron több mint 60 éves Szövetkezetnek.
Ez a karizmatikus asszony a hátára vette több száz szövetkezeti tagnak és munkavállalónak a gondját, baját.
Veronkát egész Hevesen ismerik, és sokan szeretik azért, mert önzetlen a tevékenysége!
Nagyon sokat vállal magára és – ahogy az elismerések bizonyítják – sikeresen old meg országos feladatokat.
1980-tól a Népi Iparművészeti Tanács tagjaként, 2001-től a Hagyományos Értékek Megőrzéséért Alapítvány Kuratóriumának Elnökeként, 2004-től a Csillagvirág Népművészeti Egyesület elnökségi tagjaként, 2005-től a Palóc Út Klaszter Egyesület Felügyelő Bizottságának tagjaként dolgozott, dolgozik.
Munkálkodása csendesen, szerényen telt, a feladatokat mindig fölvállalta és ezért azok, akik számon tartották, elismerték önzetlen tevékenységét.
1994-ben Kodály Zoltán emlékdíjat, 1998-ban Pro Urbe Heves kitüntető címet, majd Király Zsiga díjat kapott. 2006. augusztus 20-án vette át az Életfa díjat.
Báder Miklósné egész élete példa!
Nyugtalan szellemisége elragadtatással hívja életre az Országos Szőttespályázatot, a Nemzetközi Szőtteskonferenciát 3 évente. Szervezi a Hagyományőrző Napot minden május 1-én, létrehívta a Radics Kúria Kiállítóhelyet, a Recski Tájházat, a Palóc Galériát, a hevesi Marcit.
Itt kell megemlítenem Patakiné Margót, aki hallatlan empátiával áll Veronka közelében. Megérti, lelkével olvassa az elnökasszony finom gondolatait. A sorok között. De alkot, teremt fáradhatatlanul. Margóról azt tudom megemlíteni, s ezt szívesen teszem, hogy Ő abban az iskolában szívta magába a művészet szent levegőjét társával, ahol én is tanultam 10 évvel előbb(?) Ez az iskola a Török Pál utcában van a Kálvin tér mögött. Mai nevén „Kisképző”, de ez a szakgimnázium a Magyar Képzőművészeti Főiskola – ma már Egyetem – gyakorló iskolája. Itt tanított a csodálatos Somogyi József is, majd 1963-ban velem együtt érkezett meg az Epreskertbe. Igaz nekem 2 év katonaság után nyílt ki az Epreskert Kapuja. Somogyinak pedig még a Római ösztöndíjból volt hátra néhány hét. Addig mi mind a 9-en Pátzay Pál mester felügyeletét élvezhettük. És nekem is ez volt a szerencsém, de ha nem ér ide a mesterem, talán nem kerülök be én sem a Főiskolára.
A Jó Isten velem volt és megsegített már nem egyszer addig is. Az is igaz, ide ezekben az időkben 5-nél több felvételiző nem jutott be évente. Legendás volt a jelentkezők szép száma, 160-170 fő. De megtört a jég, Somogyi 9 főt vett fel. S röpült az idő. Az első év végén hárman elmentek az osztályból. Ketten Votrubához Bécsbe, egy bolgár fiú pedig Párizsba ment és filmrendező lett belőle. A többiek, osztálytársaim, mind a pályán vannak és dolgoznak.
Ezen eltöprengtem, hogy is van ez itt Hevesen?!
Itt van ez az Asszony, ez a dógos nő. Felteszem a kérdést, vajon miért nem jutott még eszébe senki ember fiának, meg kellene jutalmazni Báder Miklósné Fehér Veronikát „Heves Város Díszpolgára” kitüntetéssel. Meglepni és örvendezni vele együtt.
Tisztelettel köszöntöm Verát a 70. születése napján és jó egészséget kívánva, adjon neki a Jó Isten még sok alkotói évet jókedvben, bőségben, híve
Kő Pál Lujos, Venti
Kossuth-díjas szobrászművész
A Nemzet Művésze
