A Zene Világnapja alkalmából a Zeneiskolában hangversenyre várták a hevesieket. Diákok és tanárok közös estje volt ez. A csodálatos zenei élmény feledhetetlen ragyogást hozott hétköznapjainkba. Minden tanár sajátjaként kezelte hangszerét: példaértékű, precíz zenei előadásokat hallhattunk.
A fiatalok többsége bedugott füllel közlekedik manapság. Az aprócska hangszóró a fülükben egy külön világot közvetít számukra. Valamit ad, és valamit elvon. Érzéseket, gondolatokat ébreszt, inspirál. A minket körülvevő fölöslegeset pedig elveszi – legalábbis, amíg szól a zene. A vagányabbak úgy mennek az utcán, mint ahogyan a kilencvenes években szokás volt a kazettás magnóval – vagyis fülhallgató nélkül. Egyesek néha bosszankodnak ezen, ám természetesen kezelik azt, amikor a kukás autó füstje és zaja töri meg a délutáni szieszta nyugodt perceit.
S Nagy István szerint „Zene nélkül mit érek én?”, amit Máté Péter slágerré énekelt. Kodály szerint „zene nélkül nincs teljes ember”. Számomra például a kenyérnél is fontosabb a zene. Délelőtt a Bartók Rádiót hallgatom, a nap során pedig mindig szól valamilyen zene. Az ínyencségek este következnek – operák, orgonazene, jazz, ízléses pop számok, vagy éppen a vokális műfaj. Zenével többet érünk és teljesebbek lehetünk.
Diákéveim jelentős részét (11 év) Esztergomban töltöttem. Ott van zeneiskola, szimfonikus zenekar, bazilikai kórus, több templom, melyekben rendszeresen lehet koncerteket szervezni. 46 hónapja élek Hevesen, és öröm számomra abban a közegben tevékenykedni, mely körülvesz. Van egy kiváló kórusa a római katolikus egyházközségnek, ami 11 éve szolgálja a liturgiát. Esztergomi diákéveim után boldogan tapasztalom azt a sokféle adottságot, amivel ez a város is büszkélkedhet.
Óriási kincs a zeneiskola! Zenét tanulhat ott sok gyerek, de kik azok, akik őket a szép zenélésre okítják? Zenélő tanárok (nem zenetanárok!), pontosabban zenészek, akik nemcsak okítanak, hanem maguk is kiválóan zenélnek. Október első napján van a Zene Világnapja. Ebből az alkalomból a Zeneiskolában hangverseny volt.
Diákok és tanárok (zenészek) közös estje volt ez. Fuvola, hegedű, zongora, dob, harsona, gordonka, brácsa, klarinét, ének… A csodálatos zenei élmény feledhetetlen ragyogást hozott hétköznapjainkba. Minden tanár sajátjaként kezelte hangszerét: példaértékű, precíz zenei előadásokat hallhattunk. A zeneműveket összekötő történetek a szerzőkről is szóltak, de sokkal inkább lelki üzenetük volt.
Külön említésre méltó az, amikor a zenész tanár (ugye, már értik?) együtt muzsikált növendékével. Zeneileg és emberileg is minden a helyén volt. Összhang volt a két előadó közt, amit megérzett a közönség is.
Ezúton is kifejezem „ország-világ előtt” azon vágyamat, melyben számos hevesi osztozik, hogy legyen több ilyen hangverseny! Vegyük észre, hogy a zene köztünk él! Nem kell letölteni, nem kell érte elutazni, nem kell megrendelni, hanem mi is tehetünk érte, hogy megszólaljon.
A hangversenyen mögöttem ült egy apuka a kisfiával. A kisfiú szüntelenül azt kérdezte, hogy „az nagybőgő?” – utalva arra, ami egyébként gordonka. Zenei érdeklődése nem lankadt, bár szerintem kellőképpen fáradt lehetett délután fél hatkor. Valahányszor megjelent a színpadon a Zeneiskola igazgatónője, megállapította: „Kati néni!”. Megtudtam, hogy ő tanítja neki a szolfézst, amiből már (4 hét alatt) 15 piros pontja van! Azt hiszem, nem bűn 130 centisként a gordonkát nagybőgőnek vélni, főleg, ha szolfézsból már ennyi a piros pont.
Ismerve múltat és jelent, szerintem Hevesről is világra szól a zene…
Galó László Mózes, kántor
