Sokszor halljuk, hogy az ember alapvetően társas lény, és hogy leginkább közösségben érzi jól magát; legyen az egy család, egy baráti társaság, vagy egy azonos cél érdekében alakult, bármilyen egyéb civil szerveződés. Ezeket a kisebb, nagyobb közösségeket alapvetően a szeretet, a hasonló érdeklődési kör, a közös törekvés tartja össze. Így működik ez a hevesi Keresztelő Szent János Kórus esetében is.
A zene szeretete, a közös éneklés, az együtt átélt élmények, a közönség és egymás tisztelete, valamint a valódi kultúra terjesztése az, ami egy közösséggé formálja az énekkar tagjait. A kórusra méltán büszkék lehetünk, mi hevesiek, hiszen páratlan érteket őriznek és közvetítenek.
A kórus fennállásának 10. évfordulójának alkalmából kérdezte a Hevesi Hírportál szerkesztősége Galó László Mózes kántor, a kórus karnagyát, betekintést nyújtva az olvasóknak a közösség évtizedes történetébe.
– Hogyan tették emlékezetessé ezt a dátumot? Mit lehet tudni a kórus keletkezéséről?
Ez az ünneplés, azt hiszem, időszerű volt már. Elsősorban az eltelt tíz év miatt, ami egy szám, de ebben foglaltatik minden: a kórustagok éneklése, áldozata, melyet a gyakorlások, fellépések alkalmával hoztak.
A jubileumi ünnepség több részből állt. Számomra csodálatos volt október 15-én reggel úgy felkelni, hogy süt a nap! Olyan ember vagyok, aki igyekszik észrevenni a jeleket, és fontosnak tartom a szimbólumokat is. Ránk ragyogott az égbolt! Ünnep volt az a szombat. Délután, a hangverseny próbája előtt a plébánián találkoztunk egymással és Pusker Jánossal, a kórus alapítójával. Feleségével, Mártival érkezett, akinek a szkóla megalakulását köszönhetjük. Itt került szóba az is, hogy miként jött létre a kórus. Eleinte nyolc-tíz taggal indult a mára huszonkét tagot számláló közösség.
– A hevesi Római Katolikus Templom védőszentje Keresztelő Szent János. Ez volt a névválasztásnak a fő oka?
2006-ban, amikor a kórus útjára indult, nevet kellett adni neki. Ez mindig nehéz feladat, mely rendszerint a kórusvezető dolga. Számomra egyértelmű, hogy azért esett a választás Keresztelő Szent Jánosra, mert ő a hevesi egyházközség védőszentje. Én iránymutatást látok e mögött. Ez a név kötelez: elsősorban arra, hogy hozzá hasonló módon mi is Krisztusra mutassunk énekünkkel, Istenre irányítsuk a figyelmet. Arra törekedjünk, hogy a minket hallgatók kiléphessenek egy időre ebből a fásult, kicsinyes, érdekektől és irigységtől sebzett világból.
– Milyen stílusú zeneművek alkotják a repertoárt? Változott-e ez az évek során? Vannak-e olyan énekek, dalok, amik különösen közel állnak a tagokhoz, és melyek minden egyes koncertjükön elhangzanak?
Száznál is több művet tud a kórus! Mivel egyházi kórusról van szó, elsősorban egyházi énekeket éneklünk. A világi kórusirodalomból is van a repertoárunkban, ezeket akkor énekeljük, ha különféle ünnepségeken, összejöveteleken kell szolgálnunk. Vannak favoritok, „slágerek”, ezek kellenek is. A műfaj alapvetően nem változhat az évek múlásával, hanem bővülhet! Azon dolgozom én is, hogy idővel mindig újabb és újabb műveket tanuljunk meg, de csak olyat, ami illeszkedik a kórus profiljába.
– Hány olyan tagja van a kórusnak, akik alapítóként a kezdetektől részt vesznek a munkában? Korábban lehetett arról olvasni, hogy várják az új tagok jelentkezését is. Sikeres volt ez a „toborzó akció”?
Ha jól emlékszem, az ünnepség délutánján, a már említett beszélgetésen négyen vagy öten tették fel a kezüket, amikor arról volt szó, hogy kik vannak itt az indulás óta. Tehát ők kitartottak, és bízom benne, hogy társaikkal együtt teszik ezt ezután is.
Toborzó akció? Nem… Sem hadsereg, sem bármiféle olyan gyülekezet nem kívánunk lenni, amely erőt demonstrál. Úgy gondolom, hogy minden közösségbe csak azok tartoznak és tartozhatnak, akik egyet értenek a közösség céljaival, értékrendjével, stílusával. Erőltetni nem lehet ilyesmit. Nagyon jó lenne, ha százan énekelnénk, ha a templom tele lenne hívekkel, ha minden misén legalább öt ministráns lenne, ha mindenki énekelne. Viszont a realitás mást mutat. Olyan társadalomban élünk, ahol nem fontos mindenki – vagyis az átlag – számára, hogy közösséghez tartozzon. Elvégzi a munkáját, bevásárol, hazamegy, és lehúzza a műanyag redőnyt. A kórus felmutat valamit itt, a városban, és aki ehhez csatlakozni kíván, nyugodtan megteheti, mert nyitva áll az ajtónk bárki számára! Ezt többször kifejeztük, most is ezt tudom mondani.
– Ön hogyan került Hevesre és mióta vesz részt a kórus vezetésében?
Majdnem napra pontosan három éve tudtam meg, hogy Hevesen megüresedik a kántori állás, amire jelentkeztem, és karácsonyi „ajándékként” meg is kaptam. A kórus pedig szintén ajándékot kapott azzal, hogy Nagyné Gulyás Katalin, a zeneiskola vezetője felvállalta a karácsonyi koncert megszervezését, és a vele járó próbákat. Köszönet érte! Január közepén volt az első alkalom, hogy találkoztam a tagokkal. Megdöbbentem. Olyan szépen, tisztán, egységesen énekeltek, hogy egy pillanatra elpirultam; vajon én mit tudok majd még ehhez hozzá tenni? Úgy gondolom, azóta összeszoktunk, megismertük egymást, próbálunk alkalmazkodni.
Azt szeretném, ha továbbra is mindenki hozzátenné a munkánkhoz azt a maximumot, melyre képes! A kórus hangja legyen egy olyan hang a városban, az országban, bárhol, ahová megyünk, hogy azt meghallva, mindenki lelkében elinduljon valami. Olyan sokféle éneket éneklünk! Bármilyen lelkiállapotban megtalálhat az valakit, és indíthatja az elmélyülésre, gondolkozásra.
– Lelkes amatőrök és képzett, a zenei pályán sokéves tapasztalattal bíró tagok dolgoznak itt együtt…
Igen. Van, aki főként hallás után tanulja meg az énekeket, de ezzel semmi probléma nincs. Sokkal fontosabb a lélek, a belső. Nagy nehézsége például az Operaháznak is rendszerint, hogy milyen lesz a kórus. Hiszen felvesz énekeseket, akik csodálatosan énekelnek, képzett a hangjuk, bármit elénekelnek lapról, de fogalmuk sincs az operák cselekményéről, hátteréről, az opera műfajáról. Ezzel azt jelzem, hogy nálunk nem az a hangsúlyos, hogy az új kórustag Verdi-áriákat adjon elő és tisztán énekeljen el minden hangközt, hanem hogy szeressen és tudjon énekelni, valamint legyen köze a vallásos énekekhez! Az amatőr fogalom általában rossz felhanggal bír. Én azt mondom, hogy ne nézzük le sem a kezdőket, sem azokat, akik nem foglalkozásszerűen, hanem munkájuk mellett énekelnek! A hevesi énekeseknek még a latin nyelv sem okoz problémát!
– Többször hívták már Önöket külföldre, és Magyarország számos településén is hallhatták a Keresztelő Szent János Kórus előadását. Merre jártak eddig a határainkon belül és túl? Melyik fellépésük volt a legemlékezetesebb?
Az olaszországi útról mesélték, hogy egy elágazásnál – két kisbusszal voltak – nem a megfelelő irányba mentek. Az aszfaltút egyre keskenyebb lett, majd végül el is fogyott…, földútként folytatódott. Traktorok, mezőgazdasági gépek jöttek szembe, szántóföld, stb… Mégis eljutottak a célhoz, és énekeltek! Lengyelországról is sokat mesélnek, vagy éppen a testvértelepülés Tornaljáról. A hazai szereplések is emlékezetesek. Legutóbb Vácott és Dágon énekeltünk. Példaértékű minden helyen a vendégszeretet, tisztelet, öröm, amely minket fogad.
– A felkészülés, a koncertek, a sikerek összekovácsolnak egy-egy közösséget. Milyen időközönként tartanak próbát, illetve szerveznek-e ezeken kívül is közös programokat?
Heti két alkalommal van próba. Mindenki névnapját megünnepeljük, időnként pedig „csak úgy” összejövünk, főzünk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. A természet rendje szerint működünk, semmi különös, vagy életidegen dolog nincs bennünk. Amikor meghívnak minket énekelni máshová, akkor is összekapcsoljuk azt kirándulással, kikapcsolódással.
– Milyen terveik, vágyaik vannak az elkövetkező 10 évre?
Nekem az a tervem, hogy amit el kell végeznem, azt megtegyem, megtehessem. Kántorként és kórusvezetőként elsősorban. Hadd térjek ki egy kicsit a kántorságra, noha a kórusról beszélünk. Sokszor csak temetésekkor látnak, hallanak az emberek kántort. Nekem például fontos, hogy minden egyes alkalommal úgy énekeljek, mintha az lenne az egyetlen – nincs különbségtétel. Igyekezni kell, törekedni arra, hogy ne csak megszokásból énekeljek, hanem belülről is tegyek hozzá. A szentmiséken is érvényesnek tartom ezt: úgy kell szolgálnom, mintha az lenne az egyetlen szertartás – legyen az hétfő reggel, vagy szombat este, augusztus huszadikán, vagy április elsején.
A kórus terveit nem csak a tagok, de mások elképzelései is befolyásolják. Beszéltem már az új énekek megtanulásáról, ez az egyik terv: mindig újat tanulni, a meglévőket pedig állandóan „karbantartani”. Az elmúlt napokban három helyre is kaptunk meghívást, tehát így is alakítják a jövőnket. Az egyházi ünnepek évről-évre ismétlődnek, nekünk azokon helyt kell állni. Jó lenne CD felvételt is készíteni.
Adventben szeretnénk egy hangversenyt a templomban, kint pedig egy igazi adventi hangulatot. Ne kelljen már mindig Bécsbe menni ezért…
