„Nem halok meg egészen…” – írja Horatius, és ódája így folytatódik magyarra fordítva: „énemnek fontosabb része túlél engem, beszélni fognak rólam.” Ha valakiről olyanok is beszélnek, akik személyesen már nem ismerték, azt kollektív emlékezetnek nevezzük. Kollektív emlékezet övezi a hevesi zsidóság létét is. Ezzel a gondolattal emlékezzünk rájuk, idézzük fel a 72 évvel ezelőtti tragédiájukat!
Ma április 16-án, a magyar Holokauszt Emléknapján a világviszonylatban elpusztított 6 millió zsidó és kétszázezer roma áldozatra emlékezünk. Közöttük hatszázezer magyar állampolgár volt.
1944 óta 72 év telt el, két emberöltőnyi idő. Hevesen még sokan emlékeznek a szomorú menetre, ahogyan a helyi zsidóság a Baross Gábor és Szerelem Alfréd utcán az egri útra érve megkezdte útját a halálba, amit akkor még nem sejtettek.
Heves történetében az 1700-as évek végétől jelen volt a zsidóság. Sőt 1840-ig a megyén belül Gyöngyös után Heves számított legfontosabb letelepedési helynek számukra. Az 1900-as évek elejére létszámuk a helyi lakosság 12%-át tette ki. Egyedülálló szerepük volt Heves polgárosodásában, élénken részt vettek a helyi közéletben. Az ügyvédi és orvosi foglalkozások csaknem felét töltötték be. Sokan kereskedők, iparosok, művészek voltak, akiket a helyiek tiszteltek, becsültek. A zsidótörvények megjelenése után az egyre vészterhesebbé váló időszakban Hevesen nem érte őket semmiféle atrocitás 1942-ig.
1944 áprilisában, Heves megyében 15 településen működött izraelita hitközség. Legnagyobb arányban Gyöngyösön, Egerben, Hatvanban és Tiszafüreden éltek.
Április 28-án jelent meg a rendelet, hogy a zsidóknak gettókba kell költözniük. A megyében ez 6601 személyt érintett, a Hevesi Járásban 625 személyt. Gettókat Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban és Tiszafüreden létesítettek.
A vármegye többi községeiből elköltöző zsidók ideiglenes tartózkodási helyéül a Szúcs községhez tartozó Bagólyuk nevű bányaterületet jelölték ki. Május 9-én kb. 1500 személyt vittek Hevesről, Füzesabonyból és a környékbeli településekről a bánya elhagyott munkásszállásaira. Hevesről családonként, szekerekkel, csendőri felvigyázás alatt indult meg a két napos menet a bányába. Bagólyukból a férfiak közül a 18 és 56 év közöttieket munkaszolgálatra vitték. A többiek hozzáfogtak a telep szállásainak rendbetételéhez, földet hordtak.
Később a bagólyukaikat az egri gettó zsidóival együtt a kerecsendi téglagyárban felállított táborhelyre koncentrálták, majd gyalogosan a maklári vasútállomásra szállítva adták át a németeknek. . A belügyminisztériumi rendelet szerint a zóna lakosságát június 16-ig kellett Kassán át Auschwitzba deportálni.
A hevesi László Miklósné Kertész Lili így emlékezik 1944. tavaszára: „Pészachkor ültünk a templomban és ott tudtuk megy, hogy gettóba kell vonulnunk… A lakásunkban lévő holmikat felleltározták. A saját költségünkön felfogadott szekérrel kellett az Eger felett lévő Bagólyukba, a csendőrök által kiköltöztetett bányászok lakásaiban berendezett gettóba mennünk. Csak kevés holmit vihettünk, takarókat, száraz ételt, magunkat kellett ellátnunk ennivalóval,. Ott két kis lyukat kaptunk, az egyik szobában a mi családunk, a másikban a nagybátyám – Friedmann Dezső, aki sakter és kántor is volt Hevesen – családja szorongott. Innen Június 9-én indultunk Kerecsendre, gyalog. Innen vittek szintén gyalog Maklárra, bevagonírozni.”
Auschwitzban szétválogatás után a hevesi csoport is nagyrészt szétszóródott. A munkaképes fiatalok a 8-as blokkba kerültek, majd munkatáborok, néhányuknak Bergen-Belsen következett.
Az 550 deportált közül 1945. május 5-ig csak 31 személy tért vissza. Többen költöztek külföldre, Kanadába, az Egyesült Államokba.
A harcokban a hevesi hitközség zsinagógája (Baross G. u.) nem sérült meg, de a kiürítés ideje alatt kifosztották. Az épületet 1947-ben még felújította a visszatért kicsi közösség.
1947-ben a megyében hat helyen volt működő hitközség, Hevesen mintegy 60 taggal.
A hitközség 1946-tól minden év június 12-én megemlékezett a temetőben a mártírhalált halt hozzátartozókról, melyen részt vett a helyi református és a római katolikus közösség is.
A mártírok neveit emléktáblába vésték, melyet a zsinagógában helyeztek el. Az emléktáblák később a hitközség temetőjében lévő Mártírok Csarnokába kerültek. Ezen a helyen 1992-93-ban létesült emlékhely.
Jelenleg mintegy 400 személy neve ismert, akik Hevesről és a környező településekről kerültek koncentrációs táborba. Azonban még mindig lehetnek, akik halálát nem dokumentálták. Az adatok feltárásán dolgozik a jeruzsálemi Jad Vasem intézet, és a magyarországi Holokauszt Emlékközpont.
Ma, április 16-án a magyar Holokauszt emléknapján a világviszonylatban elpusztított 6 millió zsidó és kétszázezer roma áldozatra emlékezünk. Közöttük hatszázezer magyar állampolgár volt.
A magyar holokauszt az egész magyar nemzet, az összmagyarság tragédiája. Minden erőszakkal elhurcolttal kevesebben és kevesebbek lettünk, bárhogyan is számoljuk az áldozatokat, mert egy emberélet kiontása is sok. Pótolhatatlan a hiány.
„Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Végezetül felidézem egy túlélő, 1945-ben hazatérő asszony versét, aki férjét és két kisgyermekét veszítette el.
Beck Jenőné, Váradi Erzsébet: És mégis (1945. július vége)
Egy tikkadt, forró júliusi napon viszontláttam régi otthonom.
Nem várt senki ! Az udvar csupa gaz és dudva, mintha temetőbe léptem volna.
A ház, mint egy nagy koporsó, feküdt némán, hidegen,
és én álltam, mint egy idegen.
Akkor éreztem, hogy bele van zárva egy emberi élet minden boldogsága,
és nem vár többé senki sem.
Elmentek ők, mind kiket szerettem, elsodorta őket a vad vihar szele!
Utánuk csak a fájó emlék maradt, vigasznak, reménynek nincsen már helye.
Drága hamvaikat óh öleld magadhoz, simogasd lágyan édes anyaföld.
Örök fájdalomról meséljen a szellő, ha elsuhan Dachau és Auschwizt fölött.
És mégis a lankás domboldal alatt, a vén körtefánál jól kisírtam magam…
És megsimogattam az udvar porát, két angyali gyermek lába nyomát.
Megcsókoltam az íróasztalán kihűlt helyét áldott kezének,
a jóság, a béke, a munka emberének.
Akkor éreztem, hogy itthon vagyok!
És hiába volt a sok borzalom! Hiába volt gettó! Leplombált vagon!
Auschwitz! Gázkamra! Krematórium!
Felsikoltott bennem a szívem szava: „mégis ez a haza, az igazi haza!”
Gy. Gömöri Ilona
