Tabódyné Gulyás Zsuzsa, a Hevesi Mazsorett Csapat vezetője kapta 2016-ban Heves Város Önkormányzatának Díszoklevelét, mellyel a település kulturális értékeinek megőrzésében végzett tevékenységét ismerték el. Beszélgetésünk apropója elsődlegesen ez, de a táncos lábú lányok vezetőjének tartalmas, színes élete mindenképpen érdemes arra, hogy megismerjük.
Földrajz-testnevelés szakos tanár, torna- és úszóedző, szociálpedagógus, aerobikoktató, nem mellesleg újságírói végzettséggel is rendelkező sokunokás nagymama, hogy csak néhányat említsünk azokból a tevékenységekből, melyek élete során meghatározó jelentőséggel bírnak.
– A kislányok többsége annak idején tanító, vagy óvó néni szeretett volna lenni. Nálad ez nem csak álom maradt.
„Már nyolcévesen osztályteremmé alakítottam nyáron az üres kukoricagórét, és abban tanítottam az utcabeli és rokon gyerekeket. Ez a késztetés belülről jött, hiszen nem volt a családban pedagógus, de talán még diplomás sem. Emlékszem egy másik esetre is: Ötödikes lehettem, amikor a nagynénémnél nyaraltam Szentesen, és a tiszti lakótelepen a szülőknek és a lakóknak előadtunk a többiekkel egy színdarabot, amit én rendeztem. Ezek valószínűleg már az elhivatottság első jelei voltak.”
– Hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?
„ Hevesen két tanyán nevelkedtem, az egyik a Gulyás, a másik a Kanyor-tag volt. A legszebb gyermekkort tölthettem ott, tágas vidék, jó levegő, szabadság. Amikor elkezdtem az általános iskolát, akkor a hevesi mamától jártam a zárdába, hétvégeken pedig hazavittek a szüleim. Később beköltöztünk a Jókai utcába.”
– Nagyon eredményes tornász voltál. Egyéni versenyzőként is számos, szép sikert tudhatsz magadénak.
„Első osztályos koromban már tornáztam, de egy kellemetlen élmény miatt az iskolai szakkört otthagytam, és csak a saját szórakozásomra „mentem le hídba” a templomkertben. Évek múltán aztán új testnevelőt kaptunk Tóth Gyula személyében, aki csapatot szervezett. Tizenegy évesen kezdtem el komolyabban foglalkozni a tornával; bátor voltam, sokat gyakoroltam és a tanár úr mindenre rá tudott venni. Otthon édesapám készített egy gerendát, ez is segített abban, hogy az lett a kedvenc szerem a felemás korlát mellett, amin pedig a „repülést” élveztem leginkább. Hetediktől már versenyekre jártunk. Az első, Kömlőn megrendezett nagyon emlékezetes maradt, mert amikor győztesként felálltam a dobogóra, az beszakadt alattam. Általános iskolában még főként megyei, középiskolában pedig már területi és országos versenyeken is indultam. Legtöbbször egyéniben, de egy debreceni versenyen a megyei tornászcsapat tagjaként szerepeltem. Ezek mind-mind szép eredménnyel zárultak.”
– A sport szeretete és a gyerekkori elgondolás egyenes úton vezetett a pedagógusi pálya felé?
„ Nem igazán. Édesanyám mindenképpen bolti eladónak szánt, ezért általános iskola után szakiskolába akart íratni. Akkoriban az volt az elvárás, hogy a lányok is minél hamarabb kezdjenek el pénzt keresni. Egy kis fentről ható nyomás kellett, hogy mégis gimnazista lehessen belőlem. A tornát édesanyám nem tartotta komoly dolognak. A pálfordulás akkor következett be, amikor a 15 évesen megnézett egy versenyen.
Tanultam, edzésre jártam, és már KISZ tagságom elején beírtam a könyvembe vállalásként, hogy pedagógus leszek. Az érettségi vizsga eredménye azonban annyira elkeserített, hogy nem mentem el felvételizni a főiskolára, hiába várt az ottani csapat. Fél évig dolgoztam az egri kórházban, és egyszer összefutottam az utcán Kalmár Kati nénivel, a tornász csapat edzőjével. Ő kiadta az ukázt: hazamégy, szerzel magadnak munkát, felkészülsz a felvételire és jövőre megpróbálod! Itthon a gyógyszertárban helyezkedtem el pénztárosként, edzettem Tóth Gyula tanár úrral és a következő tanévtől földrajz-testnevelés szakos hallgató lettem. Ezt a két szakot azért választottam, mert volt tanáraim – Barcsik Imre és Tóth Gyula – emberileg és szakmailag is hihetetlen inspirációt jelentettek.”
– Hogyan alakult az életed a főiskola elvégzése után?
„1973-tól a Dunántúlra kerültem. Tabajdon tanítottam részben osztott iskolában, összevont osztályokban. Majd férjhez mentem, 1974-ben megszületett Rafael, két évvel később pedig Nóra. 1977-ben átkerültem Alcsútdobozra, 1982-ben pedig hazaköltöztem a gyerekekkel. Egy év átányi munka után az I. sz. iskolában kezdtem el tanítani. Dolgoztam tornászlányokkal a gimiben, tartottam kézilabda és mini kosárlabda edzéseket és sok minden mást. A pedagógusi pályán töltött 20 évből tizenhatot úgy dolgoztam, hogy nem volt az iskolának tornaterme. Ennek ellenére nagyon jó eredményeket értünk el az atlétikai, a kosár- és kézilabda versenyeken is.”
– Nem csak pedagógusként és edzőként egyengetted a gyermekek életét. Milyen más „szerepben” ismerhetnek még téged a környéken élők?
„ Úgy harminc évvel ezelőtt összeállítottam egy táncot Szóné Mártiéknak, aminek olyan nagy sikere lett, hogy azután évente egy-két koreográfiát én készítettem el a szalagavatókra. Később kapcsolatba kerültem a Mazsorett Együttessel, akik éppen akkor készültek nyugat-európai fellépésekre a fúvósokkal. Belgiumban összesen két hetet töltöttünk, ebből 1 hétig szerepeltünk vidámparkban, Franciaországban pedig az ifi kajak-kenu VB-n résztvevő országok felvezetői lehettünk. Óriási élményt jelentett, hogy a magyar küldöttség vezetői odajöttek hozzánk és velünk együtt nézték végig a megnyitót, majd a táborukba is meghívtak.
Öt évig dolgoztam a gyermekvédelemben, tíz évig voltam a hevesi Gyámhivatal vezetője, közben aerobic edzéseket, asszony- és gyermektornát tartottam csak úgy, a magam örömére, és versenybíróként továbbra sem szakadtam el teljesen a tornától.”
– Volt tanítványaid szívesen és bizalommal fordultak és fordulnak hozzád.
„ Én szívvel-lélekkel pedagógus vagyok, nem tanár. Mindig is érdekelt a gyerekek helyzete, és próbáltam segíteni, ha láttam, hogy valamelyikük szomorú, vagy fáradt. Érdekelt a lelkük. Meghallgattam a problémáikat, a szívügyeiket. Ha el kellett mennem hozzájuk, hogy rendesen járjanak iskolába, akkor azt tettem. ”
– Szép és nagy család a tiétek.
„ Szép, nagy és összetartó. Az én két gyerekem és a férjem előző házasságából született fia és lánya révén összesen nyolc unokánk van. Élvezzük a nyugdíjas éveinket, az együtt töltött időt.”
– Nyugdíjasként sem pihensz. Jelenleg 24 gyermeket tanítasz a Hevesi Mazsorett Csapatban a becsülettel és szorgalommal végzett munkára, aminek „gyümölcsét” mi is tapasztalhatjuk.
„Hevesen régen is volt mazsorett csapat. A Hevesi Fúvós Zenekar mellett 2004-ig működött, igen nagy sikerrel és szép eredményekkel. Mindig is voltak olyan elgondolások, hogy újra kellene éleszteni.
Ki volt a „szülő atyja, anyja”? Nem is tudni igazán, hiszen korábban is voltak próbálkozások, de mindig elakadtak. Talán azért is, mert a mazsorett sok időt, lemondást igényel. A próbákra járni kell, de tanulni is kell, és annyi minden van még, akár iskolában, akár más szakkörökben, amit egy gyerek ki akar próbálni.
A Hevesi Mazsorett Csapat, az én ismeretem szerint, Adácsi Erika és Járvási Józsefné ösztönzésére kezdett szerveződni. Erika beszervezett engem, mondván, ha én vállalom, hogy segítem a koreográfiákban a munkáját, akkor vállalja a többit. Egyidejű megkeresés érkezett a Hevesi Művelődési Központ vezetőjétől is. Én imádom a fúvós zenét, a táncos mozgásformákat, így, igaz hosszabb vívódás után, de igent mondtam, mert a régi mazsorett csapattal rengeteg felejthetetlen, gyönyörű emlékem van.
Végül ez a törekvés 2013 októberében valósult meg. A toborzó olyan jól sikerült, hogy 43 általános iskolás és óvodás jelentkezett, mely létszám mára 24 főre morzsolódott. Rengeteget dolgozunk a lányokkal, nagyon sok helyre hívtak már bennünket.”
Egy dolog van csak, ami a csapat működését megnehezíti. Mazsorettnek lenni szép, de meglehetősen költséges mulatság. A fellépő ruhák és egyéb kellékek beszerzése, a fellépésekre való eljárás a szülők részéről meglehetősen nagy anyagi áldozattal jár, ezért a lányok bármilyen segítséget szívesen vesznek. Örömmel fogadták a múlt év végén Sveiczer Sándor polgármester és Tóth Emil felajánlását, mely 24 pár csizma megvásárlását tette lehetővé. Most mindenkit nagy szeretettel várnak a február 13-án megrendezésre kerülő Bálint napi Bálra, melynek bevétele – reményeik szerint – fedezi majd a gyönyörű, város színeiben pompázó kabátok és szoknyák varratásának költségeit.
