Együd László, az Eötvös József Református Oktatási Központ igazgatója Hevesen, az ’56-os városi emlékprogramon mondott felemelő ünnepi beszédet, október 23-án. Az elmélyülést, a tiszteletteljes emlékezést segítő sorokat teljes terjedelmében, változatlan formában közöljük.
1956 október utolsó napjaiban egy szekér zörög a néptelen országúton keletről Budapest felé. A bakon egy öreg paraszt, a szekéren egy hordó. Nem nagy, de nem is olyan kicsi. Ahogy halad az úton utolér egy gyalogszerrel Pest felé haladó embert. Stoppolni akart, de csak a szekérre tud felülni, mert más nemigen járt akkoriban az úton. Ezt a történetet ez a stoppos hagyta reánk. Budapest határáig gond nélkül megérkeztek. Ott nemzeti karszalagos, géppisztolyos egyetemisták megállították őket.
- Jó napot kívánok. Szeretnénk magukat igazolni, mert Budapesten forradalom van, ellenőrzés nélkül nem lehet ki-be járni – szólt az egyetemista.
Az Öreg mondja, hogy a Nyírségből jön, Budapestre tart.
- Az addig rendben van, – mondja az egyetemista – de hogy, a hordóban mi van? Mert a forradalom nem tréfa ám…
- Vér – mondja az Öreg.
- Ne tessék velünk viccelni….
- Mondom, vér -így az Öreg.
De akkora már két egyetemista fönn volt a szekéren és feszegette le a hordónak a tetejét. A hordóban pedig alvadt vér volt, nem kevés….
- De Bácsi, hogy?
Az Öreg kinyújtja a kezét, mutatja, hogy így… Megvágták a kezüket.
- De Bácsi, hát miért?
- Tudjátok fiaim, nekünk otthon a faluban, a kocsmában van egy rádió. Azt mi szoktuk hallgatni. Az egyik este a hírekbe bemondták, hogy Budapesten a Forradalomnak vérre van szüksége -válaszol az öreg paraszt.
Belecsorgatták a vérüket egy hordóba a jó nyírségi parasztok…
- De Bácsi ez a vér nem steril…
- Nyugalom fiaim. Előtte kétszer kikéneztük a hordót – mondja az Öreg.
Így esett meg a történelmünkben másodszor is a Vérszerződés. Az iskolában nem tanítjuk, de attól ez még megtörtént.
Tisztelt Ünneplők, Kedves Megjelent Közösség!
Az ’56-os eseményekre való emlékezés gyűjtött ma minket ide, amely a legzsengébb a nemzeti ünnepeink közül, s amely talán mondható, hogy a leginkább megosztó esemény volt a legutóbbi időkig, tekintettel arra, hogy még szemtanúk is éltek- élnek köztünk az akkoriban egymásnak feszülők közül. És az egy, általános nagy igazságnak bizony rengeteg oldala van. Én magam itt ebben a megemlékező beszédben nem kívánom bizonyítani eme igazságot, mert az, kikerülhetetlenül és törvényszerűen az én általam látott és gondolt igazság volna csupán. Inkább arról szeretnék szólni, hogy vajon mit jelent az ünnep az életünkben. Az egyéni, és a közösségi életünkben egyaránt.
Tudjátok mikor gyermekkoromban nagyanyám dagasztott a kenyértésztát a fateknőben, minden esetben rakott belé kovászt is, amely aztán összetartotta tésztát. Ma már a legtöbb kenyér kovász nélkül készül. Mint ahogyan az életedet is élheted ünnepek nélkül. Élheted, és lehet, hogy nem is találsz semmiféle gondot ezzel az élettel. Te is, aki ma itt vagy, mit látsz, ha az ünnep szemébe nézel? Látod Nagy Imrét, Maléter Pált, Mansfeld Pétert? Látod a lyukas zászlót, az orosz tankokat, a bitófákat? A 301-es parcellát… Nagyon jó, ha mindez előtted van. De a legjobb talán mégis az, ha magadat látod az ünnep tükrében. Azt, ahogy az életedet éled. Látod a családodat és látod a munkádat. Látod azt a népet, amelynek hangyája vagy.
„A Holdnak csendjiben hol az Idő rohan, suttog csak a népem s hangja boldogtalan…” írja a drága, számon nem tartott költőóriásunk Sinka István. Mert tapasztalatra, ránk hagyományozódott látásmód szerint, vesztes nemzet vagyunk, amelynek csak bukott ünnepei vannak.
Kő Pál mester mondta egyszer arra a kérdésemre, hogy hogyan értékeli ő maga a pályafutását: „Dicsőséges bukásokról tudok neked beszámolni.” Ő maga bizonyára már akkor is érezte ennek a mondatnak a mögöttes tartalmát. Nekem idő kellet hogy rájöjjek, ez igaz a mi nemzeti, sokszor kárhoztatott, sokszor jelzőkkel illetett nemzeti történetünkre is. Hiszen látszólag az elmúlt 500 évünkben csak a felhorgadásokra, a lenyomott fej időleges felemelésére, lehettük büszkék amely nem sokkal később persze levágatott rendre… Hiszen lehetünk büszkék a vitéz mohácsi katonáinkra akiknek csontjai ott hevernek a vesztes csatamezőn, lehetünk büszkék a kurucokra Thökölyvel, Rákóczival együtt, 48-as forradalmárokra az aradiakkal egyetemben, az 56-os „aki magyar velünk tart” felkelőinkre, „mert egy nép azt mondta elég volt”, lehetünk, látszólag mégis elmosta valamennyit a kiöntött vér feketévé alvadó áradása.
Mit ünneplünk hát kedves barátaim? Sírva vigadna a magyar? Bukásokat ünnepelnénk? Igen, dicsőséges bukásokat. Amelyek minden esteben, akkor is ha nem látjuk azt elsőre, győzelmek voltak. Lelki, mentális győzelmek, amelyek azóta is energiával, töltéssel látnak el minket az Idő könyörtelen szélviharában való vergődésünk közepette. Ez egy olyan képesség, amely valószínűleg egyedi, nemzeti sajátosság. Nem hiszem, hogy van még egy nép, amely fizikai kudarcokból, képes lenne gyönyörű lelki katedrálist építeni magának. Van egy titok, amivel nemigen szoktunk foglalkozni az ünnepeink kapcsán. Ez pedig az események utóélete. Tudjátok mivel válaszolt ez a nemzet az elnyomásra, a levágatásra? Kultúrával. Kultúrával és munkával. Mert fontos dolog a kard, de még fontosabb dolog az eke és a könyv. Mert az igaz ahogy a fegyverek ideje hősöket ellik, de abban, hogy még vagyunk, azt a lehajtott fejű, vérét hordóba csorgató, tíz gyermekkel a tájba kapaszkodó, mindennél jobban lenézett parasztoknak, fényes lelkű művészeinknek, és világraszóló tudósainknak köszönhetjük.
Azoknak, akik dicsőséggé emelték a vereségeket, bukásokat. Mert ez a nemzet a Mohácsi tragédia és három részre szakadás után megrakta előbb protestáns kálvinista iskolák tömegével ezt a hazát, kicsivel később aztán a katolikus testvérek megtették ugyanezt a Felvidéken a 17. sz-ban. Pázmány Péter még egyetemet is alapított Nagyszombatban ezekben a vészterhes időkben. A katonai, politikai elnyomásra, legyőzettetésre tudománnyal, művészettel, műveltséggel válaszoltunk. A kuruc idők után kell-e szólnom Csokonairól, Batsányiról? Kell-e szólnom a reformkor nagyjairól? Petőfi Sándorról? A bukott ’48 után ki nem emlékezne Jókaira, Deákra, Tompa Mihályra? A végül számon nem tartott, de mégis győztes passzív ellenállásra? És a közelgő rémes XX. század előestéjén születő Adyra, Mikszáthra, Móriczra? A határon túlról Tamásira, Nyírőre, Wass Albertre, Reményikre, Dsidára? Kibírtunk velük két vesztes világháborút és egy Trianont emberek! Ezek a táltosok megtették azt, ami lehetetlen. Szellemi győzelemmé bűvöltek minden, miket súlytó tragédiát. Olyan szellemi szférákba menekítették a hazát és a szabadságot, amely talán másnak nem is létezik. Illyés Gyula meg is írta a versében…. Haza a magasban….
Ez adta az erőt a fegyverhez nyúlni ’56-ban, és ez adta az erőt a letiprás elviseléséhez is. Győzelemmé tudott válni vele még a látszólagos gyalázat is. Mert vajon győzelem-e az, hogy ’56 után itt nálunk egy Ceausescu féle rettenet helyett az úgynevezett gulyáskommunizmus jött? Mert bizony a Kádár korszakot is lehet többféle szemüvegen át nézni. A 60-as 70 -es évek viszonylagos anyagi jóléte az 56-osok vérében virágzott ki. Ez győzelem volt ám. Talán nem is a kisebbek közül való…
Mégis… Baj van az ünnepeinkkel Barátaim! Nem csak az, hogy vereségnek, kudarcnak látjuk szinte valamennyit, ami önmagában az előbb elhangzottak tükrében nem is biztos, hogy igaz, hanem az is, hogy végletesen és végzetesen átpolitizálttá váltak egytől egyig. Menj csak haza nyisd ki a televíziót, nézd meg a közvetítéseket, vagy akár itt is meghallgathatod rendre a szónokokat. Aktuálpolitikai üzeneteket kapsz, az ünnep szalagjával gyönyörűen pántlikára kötve. A különböző politikai erők nem ünnepelnek együtt. Már – már az is sikernek tűnik, ha egy nemzeti ünnep kapcsán Budapesten nem törnek ki zavargások, nem szerveződnek tüntetések.
Mintha az ünnepről is más-más véleményünk lenne. És a tragédia tényleg az, hogy valóban más is van. Az egyik politikai tömörülésnek az ünnepről a másik, általuk vélt hiányossága, gazembersége, hazaárulása jut eszébe, a maga vélelmezett helyes meggyőződése ellenében. És fordítva is így van. De a helyzet még ettől is rosszabb. Mert az sem jelent megoldást, hogy ne politikusok, hanem művészek, értelmiségiek legyenek az ünnep szereplői. Olyan ez, mint mikor a könyörtelen kór átjárja a beteg testet. Hiszen a művészek is, a közéleti értelmiségiek is, be vannak zárva a politikai szekértáborokba. Mindenkiről számon tartják hogy hová tartozik. Mert valóban tartozik valahová a rásütött bélyegek és stigmák nélkül is. De hogy ez egy nemzeti ünnep, jelen esetben egy ’56-os forradalmi megemlékezés vonatkozásában számítson, az már az általános társadalmi őrület konkrét tünete. Vajon ezért áldozták-e életüket a Pesti Srácok ’56 októberében? Elég ostoba kérdés ez – belátom – mindenki tudja rá a választ.
Persze hogy nem ezért….
Hanem egy megfoghatatlan Örök Szerelemért, amit olykor Szabadságnak hívunk.
Kiömlő vérük, börtönbe zárt nehéz sóhajtásuk árán meg is szerezték ezt nekünk. Akkor is, ha bilincsbe volt verve utána a nemzet évtizedekre, évszázadokra akár. A szabadság ugyanis nem fizikai állapot. Még csak nem is az önrendelkezést jelenti. Azt az önrendelkezést, amiért – úgy hisszük – évszázadok során, így ’56-ban is patakokba folyt a vér, és amit most, Brüsszelnek el kellene adnunk…pénzért.
De vajon, eladnád e az apád csontjait a piacon? Nem? Hát akkor a lelkét se add el…. Ne add el a lelkét a mohácsi vitézeknek, a kurucoknak, a pilvaxbélieknek, az aradiaknak, a Corvin közieknek. Minden, amit kaphatsz érte, ócska talmi haszontalanság, még akkor is ha drága aranyból verték hogy megtévesszen.
A Szabadság szellemi rend. Elérhetetlen, de már a rá való törekvés is szabaddá tesz… A nehézségek, a gátló, megkötöző, fizikai gúzsba verő legyőzhetetlenségek magadról való lerázását jelenti. Először az elmédről, és azután a lelkedről is ….
Engedd, hogy megkovászoljon az Ünnep. Engedd, hogy összehozza benned a múltat a jövendővel. A Nagyapád vágyait a Fiad kötelességeivel. És sose felejtsd azokat, akik előtted jártak, és Ünnepet hoztak az életedbe a Példával, amit örökségbe hagytak Reád…. Tiszta ingyen.
Most éppen a mindenre szánt Pesti Srácok legyenek a szemed előtt…
(Mondjuk a golyószórós, Molotov koktélos szerelmespár az Eldorádóból…)
Meg, a vérét hordóba csorgató Magyar Paraszt, aki – egy évezred nyomorúságával ugyan, de- vállán tartja a Karszalagos Egyetemistákat 1956 szélfútta, hűvös októberében…is…
Róluk dalol Sinka Pista:
„Emberek, hányan maradtunk,
magyarok, kik nem szaladtunk?
S hány van, ki nagy ködbe merült,
s hány, ki gonosz kézre került:
ki börtönbe, ki kötélre,
s kinek elfolyt a vére.
S hányan leszünk hűek mindig
a hideg halálos ingig?
az utolsó reménységig,
ha száz évig – százig. Végig?
S alattunk majd, ha sír nyílik,
úgy halunk meg, ahogy illik?
Én vagyok Nagy András
ki erre menőben
megállottam itt a
rohanó időben.
Lábom e tájról egy
tapodtat sem megyen,
nyár van a szememben
s virág a szívemen.
Éjjeim egére
talán azért adott
egy helyett a sors száz
fekete csillagot.
Száz fekete csillag.
S ha csak egy is lehull
jeléből értse meg
minden idegen úr.
Börtönnek, bilincsnek
lerázom a gondját –
Magyarúl az ilyet
szabadságnak mondják.”
Heves -E.telek 2024.10.16-21.
