Aki egyszer hallotta, biztosan nem felejti Bonyár Judit különös színezetű, borzongató hangját és játékát, közvetítsen bár népzenei ihletettségű dalokat, Weöres Sándor feldolgozott verseit, vagy bújjon a híres francia sanzonénekesnő bőrébe.
És még csak nem is saját óhajként, nem is szülői rábeszélésre kezdte a törékeny, szőke pici lány a zeneiskolai képzést, hanem egy – szintén körzetis – barátnő meggyőző érvelésének hatására. Noha a barátnő később abbahagyta zenei tanulmányait, Juditnak akkor már nem kellett egyéb ösztönzés, tudta, hogy ő ezen a pályán képzeli el az életét. A hevesi gyökerekkel rendelkező énekes, zeneszerző és zenész hosszú utat bejárva, szülővárosának közelében, Jászszentandráson telepedett le férjével és kisebbik fiával együtt, ami nekünk, a környéken élőknek is igazán jó hír: így többször élvezhetjük a zenész házaspár muzsikáját. Legutóbb az Edith Piaf életéből dalban és prózában töredékeket felvillantó „Padam, padam…” c. sanzonesten lehettünk tanúi varázslatos játékuknak és sokszínű tehetségüknek. Most a sanzonkirálynőt megszemélyesítő Bonyár Judit saját élettörténetébe enged egy kis betekintést.
– Miért éppen a gordonka?
Izgalmas választásnak tűnt, anyum is inkább ezt javasolta. Ráadásul külön kisméretű hangszert kellett a számomra keresni, amit aztán Petróczki mester készített el.
– Gyermekkori álom volt a zenész-énekesi pálya, vagy a zeneiskolai sikerek késztettek arra, hogy ezen a téren képezd magad tovább?
Az évek során kialakult a rám jellemző stílus, eleinte inkább ösztönös volt, sem mint tudatos. Az énekléssel már kislány koromban „tisztában” voltam, de ez csak később kristályosodott ki bennem, hogy a hangszeres játékkal egyenértékűen használjam.
– Hogyan és mikor kalandoztál el a népzene, illetve a könnyebb zenei műfajok világába?
A népzene már konzis korom óta jelen volt, jártam néptáncra, a szolfézstanárnőm békéstarhosi Kodályos-ként fontosnak tartotta a dalok ismeretét, versenyekre vitt minket, az órákon és vizsgákon is kötelező volt népdalokat énekelni, így ez nem volt ismeretlen számomra. Később – a pécsi Egyetemi évek alatt – egy baráti társaságban találkoztam olyan emberekkel, zenészekkel, akik másképpen gondolkodtak a muzsikálásról, progresszívebben, szabadabban használták a különféle zenei műfajok stíluselemeit. Ez akkor ott nagy hatást tett rám és nagyon megtetszett nekem.
– Először a Calliope, majd a Neofolk üdvözölhetett tagjai között. Mit lehet tudni a zenekarokról?
Ez két különböző formáció volt felállását tekintve, a Calliope az etnojazz–rock, míg a jelenlegi NeoFolk inkább vokálisabb muzsika, de mindkettő népzenei ihletettségű, sok improvizációval fűszerezve.
– A szerelmet, későbbi párodat is a zene hozta.
Nem volt egyszerű a mi történetünk, majd egyszer bővebben mesélek róla! 😉
– Nagyon szurkoltunk nektek a Megasztár harmadik évadában. Milyen eredménnyel zárult az a verseny? Milyen céllal jelentkeztetek?
Nagyon jólesett a biztatás akkor, ám nem volt más célunk vele, mint egy kis ismertség elérése, és megmutatni, hogy vagyunk. A különdíj nem jelentett különösebbet, mint szóbeli érdem, hogy jó, amit csinálunk, de ezen kívül más előnyökkel nem járt. Felléphettem még két alkalommal a műsorban, és az Arénában 16 ezer ember előtt, amikor Rúzsa Magdi megnyerte a versenyt.
– Milyen érzés egy alföldi kisvárosból a világ színpadain koncertezni és különleges dallamaitokat közvetíteni?
Sokfelé jártunk az igaz, de van még mit tanulnunk! Nagy öröm, hogy mindig lelkesedéssel fogadják a magyar dalokat külföldön, különösen a népdalokra gondolok itt, melyeket feldolgozunk, immár 20 éve. A visszajelzések is ezt mutatják. Büszkének kell lenni a kultúránkra, mert ez az, amit csak mi tudunk Európában, erre kíváncsiak, nem az amerikanizált pop „utánzatokra”. Hiszem, hogy így van!
– Nem csupán sajátos hangzású folk zenével, de Piaf estekkel is elvarázsolod időről-időre a közönséget.
Ez egy misztikus egymásra találás volt, eszmélés! A szüleim sokat hallgatták kiskoromban a lemezeit, és anélkül, hogy tudtam volna mit énekel, éreztem a hangján, hogy sokat szenvedett! Ma is aktuálisak a dalai, zenéje, a hangja pedig örök! Kihívás volt megtanulni ezeket a sanzonokat franciául, és előadni is mindig nagy izgalommal jár.
– Milyen műsorokban láthatnak még téged az igényes zene rajongói?
Irodalmi, verses estjeinken kívül jelenleg számos színházi produkcióban dolgozunk a férjemmel, Hűvösvölgyi Péterrel. A napokban volt a bemutatónk zeneszerzőként és közreműködőként a Héthavas Gyermekei c. darabbal az egri Gárdonyi Géza Színházban. Nemrég fejeztünk be egy előadássorozatot Komáromban gyerekeknek, ez mesebalettre írt zene volt a Soproni Színház tánckarával. Van egy csodálatos Weöres–estünk Hűvösvölgyi Ildikóval, ez április 6-án Jászberényben, a Malomban lesz megtekinthető. Dolgozunk pályázatokon, és újabb lemezanyagon.
– Beszéljünk a családról is.
Két fiam van, Ádám és Márton. Közelemben tudom a szüleimet, a bátyámékat, ez nagy családi összejövetelekre ad alkalmat, így kerek a történet.
– Vannak-e feldolgozásra váró tervek, elképzelések, egyfajta zenei „bakancslista”?
Mindig! A zene megtanít arra, hogy nincsenek határok, korlátok! De arra is, hogy gyakran meg kell tudni újulni, fejlődni, tanulni, gyakorolni. Az alkotás pedig a lételemünk, a zenei kreativitás szabadsága kiváló alkalmat ad a befelé figyelésre, elmélyülésre, ami nélkül ma nagyon nehéz élni. Számomra most a legfontosabb, hogy a teljes jelenlét békéjét a muzsika, ének eszközeivel közvetítsem, legyen szó koncertről, színházról, vagy kórusról!
